Túl a három hónapon, továbbra is gyűlnek az olyan észrevételeink, megfigyeléseink, tapasztalataink, amik nem érnek meg egy külön történetet, de azért annál érdekesebbek, hogy szó nélkül hagyjuk őket. Ezekből szemezgetünk.

Járdák hiánya

Egyáltalán nem univerzális dolog, nyilván a belvárosi turistás helyeket szinte egyáltalán nem érinti, minket viszont annál inkább. A mi utcánk ugyanis, sok környékbeli utcával, közzel, és lejtővel egyetemben, nem rendelkezik gyalogosok számára fenntartott résszel. Ráadásul ezt a helyzetet még fokozza, hogy gyakori a 45 fokos lejtő, és a beláthatatlan kanyar is, így a közeli kisboltba vagy a buszmegállóig történő séta gyakran felér egy halálközeli élménnyel. És nem arról van szó, mint bizonyos országokban, hogy egyáltalán nem szokás sétálni: ebédidőben csapatostul, alkonyatkor gyerekekkel, kutyával, babakocsival vonulnak a népek. Az úttesten, parkoló autókat kerülgetve, a száguldozó taxisokat és robogós futárokat tökéletesen figyelmen kívül hagyva.

Szemétkérdés

Első napjaink egyik legnagyobb kihívása volt a szemét gyűjtésének-szelektálásának-kihelyezésének kérdése. Azt azonnal láttuk, hogy kukák és konténerek nincsenek, helyette különböző méretű és színű zacskók gyülekeznek itt-ott. És valóban, a háztartásban keletkezett hulladékot típusonként szelektálva, zacskókban kell kihelyezni a kijelölt pontokra. De persze az sem mindegy, milyen zacskót használunk. Az általános, semmilyen speciális kategóriába nem sorolható szemétnek, valamint a komposztálhatónak van kifejezetten erre a célra gyártott zsákja, amit az adott városrész nagyjából bármelyik kis közértjében megvehetünk nem túl jutányos áron – ennek oka, hogy az árba bele van építve az elszállítás díja. Minden más kategória (műanyag, papír, tejesdoboz, fémdoboz, stb) mehet „sima” zacskóba. Ezeket a kis csomagokat este 6 és éjfél között lehet kihelyezni a lakóhelyünkhöz kijelölt gyűjtőpontra. Nem máskor, és főleg nem máshová – az ismerősöktől hallottak alapján előfordul, hogy valaki leteszi a kiürült kávéspoharát egy útjába eső gyűjtőhelyre, és a következő napon már kint is van a fotója a helyszín mellett, hirdetvén, hogy ő bizony egy törvényt nem tisztelő polgár. Viszont figyelembe véve, hogy a város egész forgalmas, sőt utcai ételárusokkal teli helyein is csak nagyon elvétve van kuka, elég nehéz helyesen szemetelőnek lenni. Bevallom, nekünk is volt már néhány kihágásunk 17:34-kor kihelyezett, vagy más kupacához lerakott szeméttel, így mindennapjaink a kukarendőrségtől való állandó rettegésben telnek.

Forrás: seoulistic.com

Másik aspektusa ennek a témának, hogy sokan emlegetik Korea pozitívumai között a tisztaságot. Nos, tény, hogy a köztereken, forgalmas helyeken, tömegközlekedésen alapvetően nincs szemét, de mivel kuka sem, így gyakran előfordulnak egy pontba lerakott kávéspoharak, sörös- vagy cigisdobozok. Amint pedig egy kisebb utcába befordulunk, szinte elkerülhetetlen, hogy akár szabályosan kirakott, de még el nem vitt, vagy a helytelen kirakás miatt örökre ottmaradó, vagy kóbor állatok és emberek által széttúrt, süvítő szél által szétfújt kupacokba botoljunk. Abba már inkább nem is akarok belegondolni, hogy amint 20 fok fölé emelkedik majd a hőmérséklet, hogy fognak viselkedni az étkezési hulladékkal telegyömöszölt (és a legtöbb háztartásban a kirakásig fagyasztóban tárolt) zsákok…

Csomagolás

Ez is kapcsolódik valamelyest az előző témához, hiszen a mindenféle szemét jelentős része a mindenféle csomagolásból keletkezik. Amiből itt elég tekintélyes mennyiségűt használnak. Kellett hozzá néhány hét, amíg a lélekjelenlétünk arra a szintre jutott, hogy a kisboltokban, pékségekben, zöldségesnél időben szóljunk, hogy köszönjük, nem kérünk zacskót. Ezzel is általában csak az utolsó réteget tudjuk megakadályozni, a megvásárolt áru ugyanis általában már azelőtt is egy-két réteg zacskóba vagy fóliába be van csomagolva. A legelképesztőbb eddig a matrjoska babákat megszégyenítő módon bebugyolált camembert volt: a papírdobozon belül egy fóliával lezárt műanyag tálkában volt a fóliába csomagolt sajt. De teljesen mindennapos az egyesével-kettesével csomagolt főtt tojás (bár aki járt már 7Eleven-ben a világ bármely más pontján, annak ez – sajnos – nem újdonság); a pékségben az előre, egyesével bezacskózott péksütik (amiket aztán beraknának még egy további zacskóba, ha az ember lánya nem tiltakozik elég gyorsan és hevesen; majd a pultra ragasztott, a műanyagok használatának visszaszorítására felhívó feliratra téve adnák oda); de ismerősök beszámoltak már szemenként becsomagolt eperről is. Az átlagos koreainak mindemellett szükséges a létezéshez napi 1-2 Starbucks jegeskávé („ájszü ámerikánó”), amit a jelek szerint gyakran az irodából egy kolléga gyűjt be mindenki számára, mert ilyenkor a szerencsés a kezében 4-5 zacskónyi elviteles pohárba töltött kávét lóbál, amik kettesével még egy papír tartóba is bele vannak állítva. Az alapos csomagolásnak azonban a szöges ellentétére is láttunk már példát: az IKEA rendelésünk két nyitott dobozban érkezett, amikbe úgy voltak belehányva a holmik, mintha valaki az áruházban néhány perc alatt körbeszaladva dobált volna bele mindent. Illetve egy kifejezetten pozitív tendenciára is figyelmesek lettünk nemrég: a kisboltokban ha zacskóra van szükség, gyakran a szemeteszsáknak használandó, jelölt szatyrot adják, ami így – legalább – kettős felhasználású.

Éttermi jóságok

Az éttermeknek a mindenféle izgalmas ételen túl számos további érdekességük és előnyük van. Először is minden koreai étkezdében alapvető, hogy adnak legalább 2-3 féle, úgynevezett banchan-t, vagyis köretet, ezek általában valamiféle kimchik, halféléből vagy tengeri dologból készült kis saláták, egyéb zöldségek. Ezeket vagy rögtön kihozzák, vagy ki vannak rakva egy kis tálalóra és önkiszolgálni lehet belőlük, így az ember már addig is tud rágcsálni valamit, amíg a főételre vár. Másik előnyük, hogy végtelen mennyiségben rendelkezésre állnak – felár nélkül!, ami elég figyelemre méltó, főleg úgy, hogy egyébként a kimchifélék a boltban nem tartoznak a legolcsóbb dolgok közé. A banchanokon túl alapvetés mindenhol az innivaló, ez legtöbbször friss víz, amit kulacsban hoznak vagy ballonból lehet tölteni, de néha furcsa, meleg gabonateát szolgálnak fel. Mindenesetre italt kérni így nem is nagyon szokás az ennivaló mellé, vagy ha igen, az legtöbbször helyi sör, vagy soju. Na jó, soju-t valójában inkább szokás kérni, mint nem, szinte minden átlagos koreai társaság asztalán megtalálható a kis zöld üveg, amiből sűrűn töltögetik egymásnak a rizspárlatot a fortyogó étel mellé. Az újabb üveg soju/további kimchi/extra ramyeon tészta az ételbe/stb. kérése pedig nem ám integetéssel vagy pulthoz járkálással történik, hanem egy erőteljes kiáltással bele az étterem gőzébe – amit valamilyen csoda folytán a legnyüzsgőbb helyeken is meghall az illetékes néni, és már hozza is a kívánt utánpótlást. Mindezek a külföldit eleinte kihívások elé állíthatják, azonban némileg kompenzál a fizetés végtelenül egyszerű módja: itt sincs pincérnek integetés, vagy ügyetlenkedés a számlával, hanem vagy már rendeléskor a pultnál, vagy dolgunk végeztével a kijárathoz közeli kis kasszánál elég szó nélkül átadni a kártyánkat, lehúzzák, és ennyi. A borravaló intézménye pedig szinte egyáltalán nem létezik.

- B

Már a kiutazás előtt olvasott útibeszámolók is szinte mind az elsők között említették a Ha-Csak-Tizenöt-Dolgot-Nézel-Meg-Koreában-Ez-A-Tizenöt-Dolog-Legyen-Az listáikon, hogy a két Korea között húzódó demilitarizált övezet déli oldala látogatható turistaként. Mivel ilyen lehetőség nem adódik minden átlagos kedden délelőtt, a mi úticéljaink között is meglehetősen előkelő helyen szerepelt a DMZ, de amint az korábbi sirámainkból ismerhető, sokáig nem akaródzott huzamosabb időt szabad levegőn tölteni az antarktiszi időjárási viszonyok miatt. Mostanra viszont enyhült kicsit a tél, így rászántuk magunkat, hogy befizetünk egy buszos kirándulásra a zónába (igaz, nem kedden mentünk, hanem vasárnap), erről azonban a helyet már megjárt ismerőseink gyorsan lebeszéltek minket, tömegközlekedéssel szinte ugyanannyi idő alatt, egy békávéjegy árából megúszható a kijutás, és a vezetett túrák is jóval olcsóbbak, ha az ember odamegy és megveszi magának a jegyet.

Vasárnap így a korai ébresztő után a kietlen hajnali utcákon elbattyogtunk a legközelebbi vasútállomásig, ahonnan majdhogynem „egy kosszal” eljutottunk a határ melletti utolsó megállóig.

Ha a háborúra gondolunk, kinek nem egy vidámpark jutna eszébe elsőnek? Na, ugye, hogy egyáltalán nem tájidegen egy kilencvenes évek falusi búcsúinak hangulatát idéző vurstli a két Korea határán? Bizonyára csak álmosak voltunk még egy kicsit, azért lepődtünk meg rajta mi is. Érkezésünkkor nem üzemelt, de nagyon bíztunk benne, hogy fogjuk még látni a lovacskás körhintát meg a narancssárga Batmobilt mozgás közben (szerencsére nem kellett csalódnunk).

A központ helyszínei közötti kevés kóborlást követően megtaláltuk a jegypénztárt, félóránként indul néhány megállóból álló buszos túra, be is neveztünk a következőre.

Első állomásunk a Hármas Számú Alagút volt, ezt a határ alatt húzódó föld alatti járatot a ’70-es évek végén fedezték fel, értelemszerűen kettő másik után (később pedig előkerült egy negyedik is). Az alagúton nagyjából harmincezer felfegyverzett északi katona tudott volna átjönni délre, ha a kedves vezető úgy kívánja. Óránként.

Minden bizonnyal azért ők sem bánták, hogy ilyen döntés nem született, én nem vagyok túl magas ugyanis, de nem egyszer koppant a fejemre húzott védősisak a plafonon, pedig egyes helyeken gyakorlatilag törpejárásban lehetett csak haladni.

Az alagút legközelebbi lezárt pontjától visszaérve egy filmet vetítettek le nekünk, ami a hely békés oldalát és a két ország közeledését igyekezett kidomborítani az övezetben háborítatlanul éldegélő természet és a különböző sporteseményeken való közös részvétel példáin keresztül.

Mindenképpen említést érdemel a közúti, teljes mértékben lezárt határátkelő, és az oda vezető szakaszon elhelyezett táblák, rajtuk többek között Phenjan adott ponttól számított távolságával.

Következő megállónk a határhoz legközelebbi kilátó, innen jó időben tisztán el lehet látni az északi oldal legközelebbi városáig, még Kim Ir Szen bronzszobra is kivehető az ingyenesen használható messzelátókon keresztül. Dél-Korea a ’80-as években óriási zászlót helyezett a határra, erre válaszul az északi oldalon felhúztak egy még magasabbat (160 méter magas, 270 kilós zászlóval…). Mindebből azonban a magas légszennyezettség miatt sokat sajnos nem láttunk, a déli lobogó még éppen kivehető volt egy-egy jobb pillanatban. Érdekesség, hogy a ködbe burkolózó északi város, és Dél-Korea között 2000-től kezdve nyolc éven át naponta jártak (teher)vonatok – ugyanazon a sínpáron, amin mi is kiutaztunk. Nem is volt olyan régen, manapság viszont ez a kezdetleges kapcsolat is nagyon távolinak tűnik.

Az övezetben akad néhány település, a visszaúton egy ilyen falvacska vendéglőjét ejtettük útba, ahol meg lehetett kóstolni a helyi különlegességnek számító szójababból készült fagyit (otthon ne próbáljátok ki, sőt, talán itt sem érdemes).

Visszaérkezésünkre a látogatóközpont, és környéke megtelt kisgyermekes családokkal. A háborús múzeum és ez alapján úgy tűnik, hogy a viszonylag közeli múlt rémségei között andalogni kedvelt családi program errefelé. Nagyjából olyan ez, mintha a Terror Házában fogócskázó gyerekeket kellene kerülgetni a Sztálin-szobor romjai körül, de hát más kultúra és ezek szerint a történelemhez való viszonyulás is más egy kicsit itt Keleten.

Gyors ebéd után (kirántott hús és rizsa, tofus tésztaleves) befizettünk a befagyott folyó felett közlekedő libegőre. A túlsó parton taposóaknára figyelmeztető táblákkal szépen kidekorált szögesdrót mellett sétálhatunk egy viszonylag kis területen, de elhelyeztek egy „fotóhintát” is, szivecskés állvánnyal, mögötte őzikék és egy óriásira nagyított aknaveszély tábla. Idilli.

Egyébként a szögesdrótok és aknák ellenére tényleg árad a helyből valamiféle földöntúli nyugalom, ilyen csend itt nem gyakran veszi körül az embert (még a fogócskázó négyévesek ellenére is). Kicsit olyan, mintha egy világvége utáni pillanatban járnánk. Azzal a különbséggel, hogy itt éppen a világvége előtti utolsó pillanatban állították meg az időt. Lassan hetven évvel ezelőtt...

-D

Hosszúnak bizonyul a tél itt Koreában, amin valószínűleg az sem segít, hogy november végén érkeztünk, vagyis két bágyadt őszi napsütéses nap után el is kezdődött, és azóta csak a hideg és a nagyon hideg váltják egymást. Ez a mínusz 3 és 13 között ingadozó hőmérséklet, és a gyakran igen szmogos levegő – amiből legalább az egyik mindig, néha pedig mindkettő fennáll – kicsit megnehezíti a szabadidő érdemi eltöltését. Így bár a természeti szépségek, hegyek, nemzeti parkok nagyon vonzanak, egyelőre igyekszünk olyan programokat találni, amelyeknek legalább egy része beltéri.

Amikor ezt látjuk az ablakból, nem olyan könnyű elindulni otthonról...

Így volt ez azon a szombaton is, amikor ügyintézni indulva (a gitárkálvária 2. etapjára, erről és a következőkről majd az illetékes beszámol) véletlenül rábukkantunk egy nagyon hangulatos kis utcára. Gőzfelhők és finom illatok szálltak, kis bódék köré helyiek és turisták csoportosultak, a szembejövők jelentős százalékánál pedig kis papírpoharak, zacskók, és pálcikák voltak, amikből/amikről lelkesen rágcsáltak valamit. Gondoltuk körülnézünk, és milyen jól tettük. Az autók elől lezárt utcán (ami itt nagy szó, mert gyakran az ilyen kis utcákban is hangtalan elektromos autók és annál hangosabb, életüket nem féltő robogós futárok elől kell félreugrálni 10-12 másodperceként) mindenféle kis üzletek és bódék sorakoztak, amik helyi kézműves termékeket, szuveníreket, és helyben sült finomságokat árultak. Mivel éppen aktuális volt az ebédkérdés, úgy döntöttünk, hogy az étteremvadászatot kiváltjuk kóstolgatással. Így lett rövid időn belül a kedvencem a maga nemes egyszerűségével az eggbread, ami tulajdonképpen egy édes piskótatészta-féleségbe beleütött tojás, tetején opcionálisan sajttal vagy baconnel. Nekem az utóbbi ízlett a legjobban, az édes és a sós gőzölgő találkozása meglepően finom. Ettünk még ezen kívül pálcikára felnyársalt hús-hagyma kombinációt különböző fűszerezésekkel, ami bár nem tűnik annyira különlegesnek, itt nem a mindennapi menü része a lepirult csirke és hagyma, különösen nem sóval és borssal (vagy bármilyen sütés-főzés közben hozzáadott fűszerrel), így ez is csodálatos volt. Végül jött a talán édes palacsintaként aposztrofált buci, ami leginkább egy a helyi édesburgonyából (ami nem az otthon ismert narancssárga, hanem van itt egy sajátos, teljesen krumpliszínű, viszont nagyon édes rokona) zsiradékban kisütött fánkféle, amit lehetett üvegtésztával vagy mézes töltelékkel kérni. Utóbbit választottuk, így egy furcsán karácsonyízű, kívül ropogós, belül az ember száját jól agyonégető fahéjas-édes krémmel töltött puha tésztagombócot kaptunk, ami a maga furcsaságában szintén nagyon finom volt. Jóllaktunk, ráadásul meglepően nem sok pénzből.

A forró ételek ellenére kóstolgatás közben kellően átfagytunk, így betértünk a közeli kimchi múzeumba – ami figyelembe véve, hogy mekkora szerepet tölt be a koreai társadalom életében ez a fermentált káposzta, meglepően el volt dugva, és gyakorlatilag rajtunk kívül csak a személyzet volt az épületben. Utóbbi egyébként nem olyan nagy baj, ritka élmény itt bárhol úgy lenni, hogy nem gyalogolnak bele folyamatosan az ember aurájába, vagy állnak meg előtte a legrosszabb helyen telefont nyomkodni. Körbejártuk a három emeletnyi kimchiszentélyt, ami kevéssé volt informatív, viszont annál szórakoztatóbb: különféle interaktív módokon készíthettünk mindenféle virtuális finomságot, nézegethettünk nagyon gusztusos műanyag és valódi, befőttesüvegbe töltött és tálkákba rendezett kimchit, szelfiztünk, kóstoltunk, és színeztünk. Könnyed, kedves élmény volt, a végtelen termekből álló történelmi vagy művészettörténeti múzeumok derékfájdító, több óra alatt csak félig-bejárásához képest ez egy bő egyórányi móka volt. Éppen csak az átmelegedés része nem jött össze; úgy tűnik, hogy a múzeumok, de még az éttermek, kávézók fűtése sem feltétlenül alapvetés itt. De legalább a ruhatárral nem kell bajlódni. A múzeumban az érintőképernyő mellett egyébként a valóságban is van lehetőség kimchikészítésre, kérdezősködésünkre a recepciós néni végül saját e-mail címét adta meg, mondván, hogy majd nála érdeklődjünk, mert hát a programokról az információ a magunkfajtának nem annyira könnyen megtalálható. Fogunk érdeklődni biztosan!

Egy másik végtaglefagyasztó napon pedig egy váratlanul nálunk landoló jeggyel ellátogattunk a Seoul Arts Center művészettől pezsgő épületkomplexumába, és megnéztük egy szlovák fotós hölgy Futuretro című kiállítását. Egyrészről az eseményt hirdető képek is ígéretesnek tűntek, másrészről a világ túlsó felén még nagyobb örömmel támogatjuk szomszédunk szülöttét. Mint kiderült, nagy támogatásra nem szorult, rengetegen voltak a múzeumban, alig lehetett a pufikabátok között megcsodálni a furcsán ismerős hangulatú fotókat, amiken mindenféle szoci iskolai menza, kórház, uszoda, vagy panelházak díszletében álltak a bábuarcú szereplők. De nem csak a képek voltak valahol a valóság és a szürrealitás határán, hanem kicsit a látogatók is: minden egyes kép előtt fotózták egymást, ahogy elmélyülve tanulmányozzák egy úszósapkás lány fotóját, aki egy fikusz társaságában a rajtkövön üldögél, sőt többen komoly energiákat befektetve hosszú videókat is készítettek. Különös módja ez a művészetek élvezetének – én például szeretem inkább megélni és befogadni ott helyben a látottakat –, viszont valahol jó érzés, hogy így, a közösségimédia-felületek által vélhetően még több emberhez elérnek az alkotások.

 -B

Eljött az új év Ázsiában is, furcsa módon néhol a macska, itt Koreában a nyúl éve. A világnak ezen a részén a holdújév az egyik legnagyobb ünnep, idén itt négy napos hosszú hétvégén át tartott, ebben az időszakban pedig az egyébként is meglehetősen olcsó paloták ingyenesen látogathatóak voltak.

Mivel ebből az alkalomból nagyjából a teljes népesség felkerekedik, hogy a félsziget másik végében lakó nagymamánál megegye végre az ünnepi menüt, a főváros máskor zsúfoltabb látványosságai környékén is alig lézengett néhány környékbeli turista.

Az ingyenes látogatás mellett a helyszínek többségén hagyományőrző játékokat, műsorokat is megnézhetett aki mégis erre járt, mi pedig úgy döntöttünk, arra fogunk. Két nap két helyszínen is sikerült elkapnunk a matinét. Első alkalommal a korábbi elnöki rezidencia (Blue House) udvarán néztünk végig egy leginkább doboló-táncoló-éneklő, archaikus ruhákba (és tigrisjelmezbe) öltözött mutatványosok-előadta műsort. Megfigyeltük, hogy minden jelenetet láthattunk korábban az egyik főút mellett elhelyezett lámpások formájában, a tigrisidomártól kezdve a tornászokig. Volt egy kis vásári mutatványos jellege az egésznek, így nehezen ismerem be, de nagyon jól szórakoztam rajta. Az átvezető és egyéb szövegekből sokat nem értettünk, de ez a fajta produkció – úgy tűnik – szavak nélkül is jól működik. Nem lenne egyszerű kiválasztani, hogy a délután fénypontja a körülbelül háromméteres zászlórúddal helikopterező úr, vagy a minden előzetes jel nélkül egyszer csak háttérzenéstől dalra fakadó koferanszié volt-e.

Ha már így alakult, a Blue Houset is megnéztük, innen a jelenlegi elnök költöztette át a hivatalát egy ronda panelházba (nem vicc!), a korábbi rezidenciát pedig megnyitották, bárki megnézheti, akit érdekel az ilyesmi. Röviden: az udvar és a külső környezet lenyűgöző, a belsőépítészethez értők pedig a beltérben is biztosan sok érdekes részletet megfigyelhetnek (én nem értek a belsőépítészethez).

Másnap egy skanzen-szerű helyre mentünk, itt népzeneinek mondott produkciót, hagyományőrző kézműves foglalkozásokat és egyéb játékokat ígért az internet. A Szöul minden részéről idehozott és újraépített hagyományos koreai házikók bemutatják, hogyan éltek a társadalom különböző rétegei nagyjából a tizenkilencedik század második felében a városban, ami önmagában is nagyon érdekes, jó lenne tudni, hogy mennyi maradt meg ebből a stílusból 2023-ra. A tévésorozatok alapján nem sok.

Az előadás aznap is izgalmas fordulatokat vett, az egyik pillanatban még keserves hangon népdalokat rikoltozó, népviseletbe öltözött asszonyok előbb rizsből készült édességet kezdtek árulni a közönségnek, a hab a tortán viszont a finálé tíz-tizenöt perces K-pop előadása volt. Népviseletben, tánckoreográfiával. Nem tőlem hallottátok, de ez is meglepően szórakoztató volt.

Ha már ünnep és ünnepi menü, megfőztük a hagyományos holdújévi levest, a tteokgukot. Ez egy marhacsontból készült alaplében megfőzött rizskorongokból álló étel, ízlés szerint egy kis hínárral, algalappal elkeverve. Mivel nálunk az utóbbinak nem kifejezett híve mindenki, feltétnek főtt tojást és csírákat tettünk rá. Az alaplét és a tteokot (ez a rizskorong) a boltok ilyenkor (és persze máskor is) készen árulják, igazából csak össze kell főzni, illetve érdemes kicsit megfűszerezni is, egyébként nem lenne sok íze. Az eredmény egész fotogén, egész jó leves, csak tteok helyett lenne benne csigatészta...

A ‘70-es években a japánok olyan minőségben másolták le a nagy amerikai gitárgyártók hangszereit, hogy végül hosszas pereskedés után le is kellett állniuk ezzel, és kicsit módosított, saját formatervekkel előállniuk. Az említett nagy gyártók pedig ugyanezeken a gyártósorokon kezdtek először a Távol-Keleten hangszergyártásba. A pereskedéssel az abszolút pofátlan, milliméter-pontos másolatok csillaga leáldozott ugyan, de az azt megelőzően készült darabok elismert, keresett hangszerek. Nemrégiben kis időre kölcsönkaptam egy Stratocaster-koppintást ebből az időszakból. Gyorsan eldőlt a kérdés, hogy nekem is kell itt saját gitár, így a helyi jófogáson neki is fogtam a piackutatásnak. Rengeteg, számomra jobban és kevésbé ismert koreai gyártó ilyen-olyan hangszereit képzeltem oda a szoba sarkába, de valahogy nem jött az igazi (elég konkrét elképzelésem volt róla, hogy mit szeretnék, amivel most nem untatnék senkit, ha már fentebb megtettem a „lawsuit era” rövid összefoglalójával). Aztán szembejött. Nem pont ezt kerestem, ilyenről álmodni sem mertem. Közepes méretű Yamaha akusztikus, a hőskorból ez is, több mint ötven éves, kép alapján egy darabban. Egy ilyen idős hangszernek története van. Lefogod a g-dúrt és ötven év összes valaha lefogott g-dúrját elmeséli. Mint a másnapi vásárlás után elárulta, ezen a konkrét darabon elég régen fogták le utoljára, csodálatos hangja van, de nagyon ráférne egy alapos beállítás. Hamarosan meg is fogja kapni, beszámolok majd az eredményről.

Elkezdtem a nyelvvel is a Duolingonál komolyabban foglalkozni, heti két tantermi óra formájában. Egyelőre még a koreai ábécét tanítják, amit egyébként is egyre magabiztosabban olvasok, de mindenképpen jót tesz, hogy kicsit a helyükre kerülnek az elemek. Jelen pillanatban nem tűnik teljesen reménytelennek a nyelvtanulás. Az alábbiakban egyik első házifeladat-írásomba lehet betekinteni.

MEGSZAKÍTJUK ADÁSUNKAT!

Ismét különlegességet fedeztünk fel egy véletlenszerűen kiválasztott kisbolt hűtőjében: az LG-Fanta szénsavas tejüdítőt. Bizarr kinézetű, az íze viszont kellemes meglepetés, kicsit mintha olvadt vanília fagyiba dobna az ember egy citromos pezsgőtablettát. Na jó, így leírva ízre is abszurd.

Múlt hétvégén ittlétünk óta először elhagytuk Szöult, sőt a félszigetet is. Az attól kissé délre található Jeju szigetére ugrottunk el hétvégére. Ez a sziget Koreához tartozik, és elég közel is van hozzá, de érezhetően kellemesebb az éghajlat, mint a fővárosban. Első este szerencsénk volt, az egyébként szakadó eső ellenére is élveztük a jó levegőt kifejezetten enyhe időjárást, amiből még másnapra is jutott valamennyi. A Napot egész hétvégén nem láttuk, de a borús városképnek, tengerpartoknak is kifejezetten jól áll a pálmafák (és január közepén is zöldellő egyéb növények) látványa. Ahogy az is, ha tavaszias 15-20 fokban nem fagy el az ember összes végtagja negyedórányi séta után. Miután péntek este és szombaton elbíztuk magunkat, vasárnapra elérte a szigetet is a lehűlés. Fő ellenségünk, a hideg és erős szél ellenére azért igyekeztünk kihozni a napból, amit ilyenkor lehet. Miután végigbotorkáltunk a sziget leghosszabb látogatható lávabarlangján, lekéstük a buszunkat az Istenhátamögött dűlőnél. A következő járatig így a barlang bejárata melletti nénis kifőzdében (nagy csomó hely működik itt úgy, hogy látszólag egy néni és egy bácsi viszi az egészet, ami barátok között is emberfeletti teljesítmény) végigkóstoltuk a sziget érdekességeit, a híres fekete malacot, és a helyi mandarinnal ízesített makgeollit (rizsbornak csúfolt alkohol, az ízesítetlen egyébként egész okés, de azért a bor megnevezést személy szerint kicsit erősnek érzem).

Enyhe delíriumban végül elcsíptük a következő buszt, egy átszállással aztán végül megkerültük a sziget keleti oldalát, hogy a középen lévő baljós kinézetű vulkán oldalában tekeregjünk vissza a szerpentineken a szállásunkhoz. A sziget fővárosának zsibongó piaca örök élmény. Az ezerféle bizarr kinézetű élő-haló tengeri herkentyű, a félpercenként újraértelmeződő street food, a hömpölygő tömeg, az illatok és zajok nehezen adhatóak át fotókon, de az ember nem felejti el egykönnyen. A hétvége tanulsága, hogy Jejura mennünk kell még, lehetőség szerint viszont ennél is jobb időjárást igyekszünk majd kifogni.

Ahogy a karácsony, úgy az újév ünneplése sem akkora esemény Koreában, mint nálunk. Itt inkább a nemsokára (idén január 22-én) esedékes holdújévet/tavaszünnepet ünneplik, akkor gyűlik össze a család, ajándékoznak, játszanak, elbúcsúztatják az óévet, köszöntik az újat, és különféle hagyományokat követve igyekeznek biztosítani, hogy mindenféle jóban legyen részük az elkövetkező hónapokban. Az idei tavaszünneppel a nyúl éve kezdődik, aminek előjelei már jó ideje láthatók szerte a városban. Eleinte okozott is némi zavart a rendszerünkben, hogy már az adventi időszakban mindenhol tortákat árultak, amik nyulakkal voltak díszítve, és a Happy New Year felirat szerepelt rajtuk.

Fent: gigászi felfújható nyúllal várják az újévet.
Lent: a Coca-Cola is megadta magát a helyi szokásoknak. (Sajnos nyulas tortáról nincs bizonyíték, annyira ámuldoztunk, hogy elfelejtettünk fotózni.)

Nyulak az újévi üdvözlőkártyákon is. Háttérinformáció nélkül a másodiknál talán kicsit zavarba is jönnék, hogy vajon milyen "season" kapcsán üdvözölnek éppen...

A Gergely-naptár szerinti újév ünnepléséhez kapcsolódó látszólag egyetlen hagyomány itt a 33 harangkongatás, amit három év után most először tartottak meg újra személyes jelenléttel (a Covid idején ez is online streamelve zajlott), azonban a még nagyon közeli itaewoni tragédia miatt mindenféle óvintézkedéseket közepette (a metrók megállás nélkül haladtak át a legközelebbi megállón, buszok és autók nem hajthattak be a környékre, és csaknem ezer fő biztonsági személyzetet rendeltek ki a helyszínre, ami kb. 60%-kal több, mint a korábbi években). A harangot 16 különböző híresség kongatta meg, köztük Szöul polgármestere, amit egy kivetítőn megtekinthető (!) tűzijáték követett. Mindez jólétet és szerencsét hivatott biztosítani mindenkinek a következő évre. Azért mi arra az esetre, ha a harangkongatás valamiért mégsem működne, biztos ami biztos alapon megfőztük a lencsét… nehogy ezen múljon a dolog, ugye.

Valójában még egy hagyományról tudomást szereztünk, viszont ezzel kapcsolatban nem teljesen tisztázódott, hogy melyik újévkor is kellene csinálni: az első napfelkelte megtekintése, amire a város keleti fekvésű magaslataira, illetve az ország keleti partján elhelyezkedő Sokcho városába özönlenek az emberek.

A tömegre és a kemény mínuszokra tekintettel azonban úgy döntöttünk, hogy nem vesszük ki a részünket a helyi szokásokból, és ezt az ünnepet most inkább az otthoni hagyományoknak megfelelően töltjük: a kétezres évek elejének kiváló szilveszteri TV műsorait néztük a Youtube-on, folyt a pezsgő és az Unicum Barista, éjfélkor pedig némileg megilletődve meghallgattuk a Himnuszt. Reggel 8-tól pedig, amikor mi már éppen alvásunk legmélyebb pontján voltunk, elkezdtek rezegni és csipogni a telefonjaink az otthoni jókívánságoktól…

Szilveszteri klasszikus

Az óév utolsó napjára egyébként beiktattuk a városfaltúra következő szakaszát, ami a korábban már említett aranyszobroktól kezdődik, és csaknem a teljes útvonal katonai területen halad keresztül. A bizonyos „január 21-i incidens” miatt itt még nemrégiben útlevelet kellett felmutatnia a külföldieknek (vajon ha észak-koreai kém lennék, nem lenne kamu útlevelem?), illetve belépéskor minden túrázó kapott a nyakába egy bilétát, amit kifelé le kellett adni, egyfajta nyilvántartásként. Mi most már szerencsére ebből nem sokat érzékeltünk, azon kívül, hogy lépten-nyomon táblák tiltottak mindenféle tevékenységet: fotózást, étkezést, a kijelölt út elhagyását; illetve nagyjából 100 méterenként (üres) őrbódék és mozgásunkat követő kamerák szegélyezték az utat. Időről időre pedig egy kellemes férfihang bemondott valamit egy láthatatlan hangszóróból, de mivel csak koreaiul, így nem tudtuk meg, mitől kellene még tartózkodnunk. A duruzsoló hang ellenére egyébként valami olyasmire tippelünk, hogy felsorolta valamennyi tiltást, jelezve, ha ezeket megszegik a kedves látogatók, akkor többmillió wonos büntetésre, néhány évnyi börtönre, vagy akár a katonák által ejtett súlyos sérülésekre számíthatnak.

Zsigeri szabálykövetésünket (tényleg!!) leküzdve azért kipróbáltuk a városi túrázás kötelező elemét, és az egyik pihenőnél elkortyolgattunk néhány pohár makgeolli-t. Ez egy nagyon különös, rizsből erjesztett helyi ital, ami kissé szénsavas, egyszerre édes és savanyú, és ami talán a legbizarrabb az egészben, hogy szinte tejszerű – és ha nincs jól felrázva, még darabos is. Mindezzel együtt egyébként egészen iható, sőt, sokkal vállalhatóbb, mit helyi riválisa, a soju. Inkább csak nehéz feldolgozni, hogy ránézésre tojáslikőrt várna az ember, és amikor beleiszik, akkor inkább a sörre hajaz. Hát, én lehet, hogy nem cserélném le a jól bevált túrázós védőitalt, a bort (télen forralva, nyáron szódával higítva), de tény, hogy ez is megtette a hatását: a következő fél órában némileg lendületesebben és vidámabban kapaszkodtunk fel a meredek kaptatókon.

Finomabb, mint ahogy kinéz

Az újévet valamivel lightosabbak kezdtük: a lencse elfogyasztása előtt egy nagy sétával kezdtünk, a ragyogó napsütésben elindultunk a Hangang folyó partján végtelen hosszan futó gyalogos- és bicikliúton, majd az első utunkba kerülő hídon átkeltünk a túloldalra is. Most szembesültünk csak vele igazán, hogy ez a folyó és hídjai nagyságrendekkel nagyobbak a Duna budapesti szakaszán megszokottnál, gyakorlatilag egy kétszer négy- vagy ötsávos út mellett gyalogoltunk vagy fél órát, mire átértünk a túlpartra. Ott leültünk egy éppen nem a legszebb arcát mutató parkba, és elfogyasztottuk a magunkkal hurcolt, ízben, minőségben, és ár-érték arányban egyik legcsodálatosabb helyi scack-et, a gimbap-ot, majd tökéletesen átfagyva hazabuszoztunk. Nem tudom, hogy itt is érvényes-e, hogy amit az év első napján csinál az ember, azt fogja aztán egész évben, de ha véletlenül igen, és ebbe beletartozna a gimbap-evés, hát azt egyáltalán nem bánnám. Sőt!

-B

A karácsony közeledtével el kellett kezdenünk gondolkodni, hogy mégis hogyan ünnepeljünk ilyen távol a családtól, ismerősöktől. A népesség valamivel több mint fele nem tartja magát vallásosnak, viszont így is szabad szemmel látható arányban vannak az ilyen-olyan keresztény irányzatokhoz tartozók, így a karácsonyt ünneplik az országban, az európai hagyományoktól viszont meglehetősen eltérő formában. Több online és offline forrásunk szerint is inkább kicsit lazább („nothing special”, „couples’ day”) itt az egész, nem látogatják végig a távolabbi rokonokat, legfeljebb beülnek valahová enni valamit szűk családdal, barátnővel, baráttal, barátokkal.

A város bizonyos pontjain azért látni óriási, giccses kivilágítással rogyásig aggatott karácsonyfákat, ahogy bizonyos épületek is olyan fényárban úsznak, hogy nem lepődnék meg, ha egy kevésbé figyelmes pilóta letenné az Airbust a főútra. A város más részein viszont alig látni nyomát a közelgő ünnepnek. A nemzetközies Itaewon környékén például elvétve találkozni csak valami visszafogottabb dekorral az üzletek, éttermek, kocsmák kirakataiban.

Idén tehát kényszerűségből a családlátogatás, a kerek egy héten át tartó evészet és a Reszkessetek, betörők negyvenkettedik ismétlésére bealvás helyett félig-meddig a helyi szokások szerint ünnepeltünk: itthon, kettesben. Igyekeztünk azért kicsit megidézni valami megszokott karácsonyi hangulatot, ezért a néhány igen érdekesre sikeredett teszt-mézeskalács után most megsütöttük élesben a tökéleteset. Helyben vásárolt sütőformákkal: mackó, nyuszi, elefánt és oroszlánfej-alakban. Ugyanabból a receptből dolgoztunk mindkét alkalommal, a különbséget mégis zongorázni lehetett, igen beszédes már teljesen külső szemlélőként is a tesztverzió utolsó elefántját összehasonlítani egy véletlenszerűen kiválasztott mostanival.

Túl vagyunk életünk első koreai halvásárlásán is. Kaptunk ugyan tippet halpiachoz, de ahhoz még kistacskónak érezve magunkat maradtunk a hipermarketnél, ez is kellően feladta a leckét. A különböző tengeri szörnyek neveit a Google Translate kamerájával próbáltunk angolra varázsolni, de azzal kellett szembesülnünk, hogy még ha bizalmat is szavazunk a kétes minőségű fordításnak, a halfajták angol nevének nagy részével továbbra sem lettünk sokkal okosabbak. Végül a különféle méretű polipkarok és óriási haldarabok közül egy kisebb polisztiroltálcán ízlésesen elhelyezett makréla-mozaikot választottunk. Jó döntés volt, legközelebb ennyivel is okosabbak leszünk (akkor már a halpiacon). Vettünk krumplit is (1 kiló, kb. 2000 Ft), amit kiutazásunk óta eddig összesen kettő alkalommal ettünk, annak egyik legkevésbé izgalmas, olajos gyorséttermi formájában. Az ünnepi menünek tehát fokhagymával sült makrélát készítettünk, főzés után hagymával lepirított burgonyával. Komoly gyakorlatunk egyikben sem volt, ehhez képest meglepően jól sikerült minden.

A koreaiak hagyományosan tortát esznek karácsonykor (boldog szülit, Krisztus!?), mi ezzel nem számoltunk, helyi ismerőseink azonban előző este ránk telefonáltak, hogy ők kaptak egyet a főbérlőtől, de házon kívül vannak. Ha tehát igényt tartunk rá, csak el kell sétálni érte. A szentnappal így egy kellemes egyórás sétával indult, szép, napos, de fagypont alatti hideg időben. Jót is tett, hogy kimozdultunk kicsit, mert a következő napokat jóformán a kanapé, a konyha és az étkezőasztal háromszögében töltöttük el.

Karácsonyfánk igazi barn find, egész pofás műfenyő, egy eleme viszont valószínűleg hiányzik, gyanúsan gyorsan ér véget a teteje (ún. kabrió-karácsonyfa). Első ránézésre akár kicsit bénának is tűnhet, de szerethető.

Itt van karácsony Kevin nélkül, de a folyamatos kertévés háttérzajt igyekeztünk Netflixen keresztül imitálni, lepörgött közben néhány karácsonyi klasszikus, az összes Shrek-mozifilm, és szóltak vállalható és vállalhatatlan karácsonyi lejátszási listák is.

Ezek közül kiemelném a Rudolph, the red-nosed reindeer fantasztikus magyar fordítását (aki nem hallgatja meg legalább a rap-részig, az annyit is ér), és a Zséda Szürke patását, hasonlóan színvonalas szöveggel. Ezeket annyiszor végigpörgettük („viccből”), hogy napokig tartó dallamtapadásunknak csak az vethetett volna véget, ha a Télapó még délelőtt felrakta volna azt a szarvasfejfedőt szerencsétlen állatra.

A nem csak háttérzajként berakott karácsonyi filmek közül a tavalyi és az idei év pozitív csalódásai, a magyar Nagykarácsony, és a Netflix váratlanul jól sikerült norvég sorozata, a Karácsonyi vihar említésre méltóak.

Nagyokat olvastunk (egymást és magunkat is megleptük jobbnál jobb könyvekkel), filmeztünk, élveztük a semmittevés ritka pillanatait, és elkezdtünk go-zni is (szintén a karácsonyfa termése).

Így telt hát el ez a szokatlan ünnep.

Boldog szülit, Jézus! (Csalunk, ez a kép már karácsony után készült, kedvencem az itteni szokások közül, hogy szenteste rakják csak bele a gyereket a jászolba, mivel csak akkor születik meg.)

D

Nagyon úgy néz ki, hogy ez a téma kimeríthetetlen lesz (ezért a számozás), ugyanis a lassan egy hónapja tartó koreai kalandozásunk szinte minden napján találkoztunk valami olyasmivel, amin meglepődtünk, megrökönyödtünk, elámultunk, értetlenkedtünk, vagy legalábbis kicsit felhúztuk a szemöldökünket, mert annyira váratlan, esetleg megmagyarázhatatlan, vagy egyszerűen csak más, mint otthon.

Az egyik első ilyen élmény talán a helyi BKV bérlet beszerzéséhez kapcsolódik. Nagyjából utánaolvastunk, hogy – sok más országhoz hasonlóan – mindössze be kell szerezni egy plasztikkártyát, rátölteni tetszőleges összegű pénzt, és aztán ezt kell lecsippantani az adott közlekedési eszközre történő felszálláskor (és esetenként leszálláskor is). A kártya beszerzése és feltöltése szinte minden közértben megoldható, sőt utóbbi a metróállomásokon is. Pofonegyszerű.

Csakhogy… a pénz feltöltése csak és kizárólag (!!!) készpénzzel lehetséges! És itt kezdődnek is a bonyodalmak. Először is készpénze a külföldinek (és szerintem a helyieknek is…) ritkán van egy ilyen nagyvárosban, eddig gyakorlatilag az utcán gesztenyét áruló bácsit leszámítva mindenhol tudtunk kártyával fizetni. Másrészt, ha úgy is döntenénk, hogy valamiért mindenképpen szükségünk van bankjegyekre, egyáltalán nem találunk minden sarkon automatát. Aztán, ha végre mégis, akkor azzal szembesülhetünk, hogy annak kijelzője olyan, mint valami nyerő- vagy játékgépnek: színes koreai feliratok és minták tömkelege található rajta, egy pici sarokban eldugva az „English” felirattal. Ha ezt végre megtaláltuk, innen már csak nagyjából tízféle opcióból kell választanunk, hogy mégis mit szeretnénk, annak megfelelően, hogy helyi vagy külföldi a kártyánk. Ha mindezt végignyomkodtuk, és netán 5 másodpercig tétováznánk a jóváhagyással, amíg átszámoljuk a kezelési költség összegét wonból forintra, kidob a rendszer, és kezdhetünk mindent elölről. Ha ennél gyorsabbak voltunk, még mindig előfordulhat, hogy nem történik semmi a folyamat végén, és mikor már ötödször csináljuk mindezt végig egyre bosszúsabban, kijön a hölgy a legközelebbi boltból, és elmutogatja, hogy „no money”, vagyis éppen nincs pénz az ATM-ben. Sebaj, néhány utcával arrébb már van is egy másik, ahol – immáron nagy gyakorlattal rendelkezve – gyorsan végigjátszhatjuk újra a folyamatot.

Jöhet is a kártya megvásárlása és feltöltése. Nagy meglepetésemre a kasszánál a lány többféle kártyát elém terített, hogy válasszak a különböző tevékenységeket folytató tigrises minták közül. Némi gondolkodást követően a laptopozó és a müzlievő tigrisre esett a választás. Azóta úgy tudom, felárért BTS-es is kérhető. Ha a tökéletes(en komolytalan és gyermetegnek kinéző) kártya megvan, akkor pedig csak át kell adni a bankjegyeket, amit a kasszás feltölt – vagy metrós automata esetében be kell dugdosni a gépbe. Valójában egyáltalán nem bonyolult a folyamat tényleg, csupán érthetetlen, hogy miért kell az egyik kártyáról nagy nehézségek árán levenni a pénzt, hogy aztán azt a másikra rátöltsd, amikor ez tényleg egészen nyugodtan mehetne sokkal egyszerűbben, bankkártyáról, készpénz nélkül.

„Mégis honnan tudjam, hogy hány milliméteres a lábam?!” – hallottam Donát méltatlankodását a szomszéd sorról egyik első vásárlásunk során. Felkeltette az érdeklődésemet a dolog, így csatlakoztam hozzá, és rögtön meg is értettem háborgása okát. Mint azóta már kiderült, az én lábam például 240 mm. Szerencsére a Decathlon megszánta a vásárlóit, és kifüggesztett egy táblázatot az átszámításhoz. Mondjuk aszerint meg gyerekméret vagyok, a magyar hölgyek túlnyomó többségével együtt.

Koreai alapismereteinket a Duolingo segítségével igyekszünk elsajátítani, és nagy meglepetésünkre az egyik első kifejezés amit az alkalmazás tanított, az „iced americano” volt (ami nem mellesleg koreaiul is ugyanígy van, csak koreai átírásból fonetikusan kiejtve, így: ájszü ámerikáno). Biztosan azért, gondoltuk naivan, hogy az angolul már tudó tanulónak könnyebb legyen kapcsolódnia a nyelvvel és a kiejtéssel valami ismerős szó által. Tévedtünk. Az egyik, a hideg és a szél miatt hamar kudarcba fulladt sétánk során betértünk egy hangulatos kis kávézóba, hogy valami forró italt magunkhoz vegyünk, és az előttünk sorban állók kivétel nélkül eme jól ismert szót mondták rendeléskor. Néhányuk leült vele az asztalhoz, mások a bejárat előtt pózoltak vele, megint mások pedig elvitelre kérték, és a fagyos pohárral a kezükben andalogtak tovább a -13 fokban. Duo tehát nem tévedett, a jéggel telerakott pohárba töltött americano itt szinte a kizárólagos formája a kávézásnak, így voltaképpen a leggyakrabban elhangzó „koreai” szavak közé tartozik.

A magyar nép emlékezetében a mai napig élénken él a 2013. március 15-i nagy hóvihar idején mindenkinek kiküldött „..üljön át másik gépjárműbe!” végződésű SMS. Nos, Koreában napi szinten 4-5 hasonló jellegű figyelmeztetés érkezik, jelezve, hogy hideg lesz, hó fog esni, be kell fűteni, jól felöltözni, stb.; de például a napi COVID esetszámokról, és közlekedési fennakadásokról is tájékoztatnak. Gyanítom, hogy más évszakokban más jellegű veszélyektől is igyekeznek megóvni – már most kíváncsian várom, hogy egy gyönyörű májusi napon vajon milyen szörnyűség leselkedik majd rám. További érdekesség egyébként, hogy amíg az embernek nincs helyi regisztrációs kártyája, és a csak ezzel a kártyával megvásárolható helyi telefonszáma, addig nem kap ilyesmit (sem). Vagyis a kedves külföldi, aki nincs itt már legalább másfél-két hónapja, az nyugodtan fagyjon meg.

Már otthon előre tartottam tőle, végül három hetet kellett várni rá, hogy először találkozzak az okos WC-lehúzó intézményével. Szerencsére eddigi tapasztalataink alapján csak elegánsabb helyen van ilyesmi, egy átlagos bevásárlóközpontban vagy étteremben nincs. Kevésbé szerencse, hogy piktogramokban viszont nem bővelkedik, és amikor ezt először konstatáltam, még csak telefon sem volt nálam, hogy fordítóprogramot hívjak segítségül. Egy darabig nézegettem, aztán végül nem mertem kockáztatni, így kénytelen voltam az ajtó előtt sminkelő, csicsergő hölgycsapat közreműködését kérni a világ egyik legegyszerűbb művelethez.  

-B

Az időjárás errefelé beleszól néha a tervezett programba. A túrázás itt igen népszerű szabadidős tevékenység, mi pedig már otthon is szerettük, így egyik vasárnap nekiindultunk a régi városfal vonalát többé-kevésbé követő népszerű túraútvonalra. Ez teljes egészében városon belül halad, de úgy hallottuk, hogy itt-ott ennek ellenére egészen közelinek tűnik a természet is. Nagyjából másfél kilométer után adtuk fel a dolgot, az utcán elviselhetetlenül hideg volt, ráadásul a megtett szakasz nem is volt különösebben érdekes. A falból ezen a részen nem sok maradt meg, többek között ezért ilyen rövid távon is többször sikerült eltévedni. Másrészt a turistajelzések sem voltak nagy segítségünkre, ebben a műfajban egészen biztosan jobbak vagyunk mi otthon a kék-piros-sárga-zöld jelzések egyszerű, de nagyszerű rendszerével. Az itteni megoldás szerint kissé hektikusan, villanyoszlopokon nyilazzák ki az útvonalat, kiegészítve időnként a járdán elhelyezett fémplakettekkel.

A jelzéseken nem, a hőérzeten viszont mindenképpen sokat tud segíteni a megfelelő ruházat, ezért a következő hétvégén fel is kerekedtünk a helyi Decathlonba, hogy beszerezzük a téli túrázáshoz, illetve a súlyos mínuszokban csak egy gyors esti sétához is elengedhetetlen cuccokat. (Utóbbival a helyiek vitatkoznának, egész sokan sétálnak ilyen-olyan papucsokban akár fagypont alatt is.)

Az időjárás viszont ismét keresztülhúzta a számításainkat. Olyan gyönyörű napsütéses idő volt, hogy vásárlás helyett inkább ismételten nekimentünk a legutóbbi túrának, folytatva onnan, ahol előző héten abbahagytuk. Jobban nem is dönthettünk volna.

Egy nagyon rövid városi szakasz után csodálkoztunk rá, hogy milyen jóképű hegyek mosolyognak ránk a horizontról, gyanakodni is kezdtünk, hogy az a “vonal”, ami húzódik rajtuk, az a városfal lehet, amit követnünk kellene. Nem tévedtünk, így nem sokkal később már az imént velünk szemező hegyet másztuk, ahonnan aztán elképesztő kilátás nyílt a városra. A következő kép nagyjából félúton készült, háttérben a város körüli hegyek és a Namsan Tower.

A terep általában véve nem volt különösebben kemény, a 338 méter magas csúcs közelében volt csak néhány méter, ahol a komolyabb emelkedés kicsit megizzasztott minket. A helyiek ennek ellenére óriási, látszólag több napi cuccal megpakolt hátizsákokkal, himalája-mászó szerelésben özönlötték el a hegyet. Komolyan érdekelne mi mindent visznek ilyenkor magukkal (nagyjából 20 perc távolságra voltunk a nyüzsgő várostól). Így másztuk meg a messzeföldön híres Namsan Towerről elnevezett Namsan után a második csúcsot a városban, ez volt az Inwangsan.

Az hegyvonulat következő csúcsai előtti kis völgyben bronzszobrok fogadtak minket. Ezek egy 1968-as északi osztag visszaverése során hősi halált halt két rendőrnek állítanak emléket, ők azóta is bronzba öntve őrzik a fővárost az északi szomszédoktól.

Mivel eredetileg nem túrázni indultunk, két apró csomag háztartási kekszet leszámítva nem nagyon volt nálunk élelem (ezeket Jézus nevében nyomta a kezünkbe egy úr még a városi szakaszon, kösz Jézus, u da real MVP). A hegy lábánál kisvárosias utcák egyikén be is tértünk egy hangulatos, és elég népszerűnek látszó kis étterembe, ahol szinte kizárólag tonkatsut (a rántott hús regionális megfelelője) szolgáltak fel. Nem bántuk meg.

Ezután kintlétünk során először metróra szállva szeltük át a várost, hogy megnézzük az európai karácsonyi vásárt, ahová több ország követsége is kitelepült, hogy megmutassa hogyan űzik ezt a játékot a műfaj nagyjai néhányezer kilométerre Nyugatra. A tömeg óriási volt, az áru ezen a ponton már kevesebb, ezért a magyar standtól beszerzett egy-egy forraltbor után el is hagytuk a rendezvényt.

Nem ez volt viszont a hétvége egyetlen magyar vonatkozású eseménye. Alig egy nappal korábban a Liszt Intézet magyar kulturális programján vettünk részt. Ez egy többnapos programsorozat volt, minden földi jóval. Tartottak filmvetítéseket, egy Krasznahorkai-regény koreai fordítójával beszélgetést a könyvvel kapcsolatban, de a program része volt egy rövid komolyzenei koncert, és helyben egyelőre nem kapható magyar borok kóstolója is. Mi az utóbbi kettőn tettük tiszteletünket, egészen különös élmény volt itt a világ másik végében hallgatni Brahms magyar táncait. A hangszerelést nem bonyolították túl: egy zongora kísért egy csellót, a puritán hangzás viszont nem rontott az élményen, a zenészek minden elismerést megérdemelnek. Ezt meg is kapták, az előadás után a kis terem teltházának nagyja úgy rohamozta meg őket közös fotókért, mintha a BTS lépett volna fel. Ezek szerint itt sem csak a K-Popnak van közönsége.

A koncertet követően a magyar borvidékek rövid ismertetője után meg is kóstolhattunk néhány hazai bort, amire itt ritkán adódik lehetőség (van import-Tokaji, de nem viszik túlzásba). Úgy alakult, hogy az asztalunk fele magyarokból, a másik fele (angolul elég jól beszélő) helyiekből állt, a nyelvi akadályok hiányában pedig a program végére talán a miénk lett a "legrosszabb" asztal, viszont meggyőződésem, hogy a hangulat nálunk volt a legjobb. Nem vagyok egy kimondott sommelier, ez összesen a második borkóstoló volt, amin részt vettem, ezzel együtt a második nagybetűs Borélmény is, a Böjt pincészet kékfrankosa minden várakozásomat felülmúlta (hozzá kell tenni, hogy teljesen hülye vagyok a borokhoz, a vörösekhez ezen belül még inkább, így nem volt túl magasan a léc, de akkor is). Aki Egerben jár, mielőtt Szöulba jönne, az hozzon egy palackkal, esküszöm kifizetem.

-D

Már két hete élünk itt Szöulban, elmondható tehát, hogy komoly szakértelemmel bírunk ebben a témában is. A következőkben ezért részletekbe menően ismertetem a koreai gasztrokulturát.

Koreában az emberek négy dolgot esznek. Rizst, kimchit, levest, és valami főételt. Utóbbival kapcsolatban szintén gyakran előfordul, hogy rizs, de esetenként különféle húsokkal is lehet találkozni.

Az étkezési szokások az európaitól némileg eltérnek, a különböző Koreába vándoroltaktól származó infókat gyűjtő oldalak tanúsága szerint a helyiek reggelire, ebédre, vacsorára, tízóraira, nasinak, és minden egyéb alkalommal nagyjából a fentiek szerint esznek valami levest rizzsel, kimchivel és egyéb savanyúságokkal.

Első kézből nem sokat tudunk erről mondani (nem költöztünk be egy helyi család pincéjébe), ugyanakkor bevásárlásaink során komoly fejvakarást tud eredményezni, ha valami hazaihoz hasonló reggelinek, vacsorának való ételt próbálnánk lőni magunknak, így egyáltalán nem kizárt, hogy van alapja ezeknek a találgatásoknak. A következő néhány év reggeleit amerikai stílusú, cukros müzliken, és leginkább cukkinire hajazó zöldtökkel összesütött tojásrántottán kell majd kihúznunk.

Ebédidőben viszont igyekszünk felmérni a fent említett négy összetevő különféle variációiból összeállított, helyben szokásos menüket.

Ezek közül kiemelendő a bloggal nem teljesen véletlenül azonos elnevezésű bibimbap, ez tükörfordításban nagyjából kevert rizst jelent, a név pedig igen beszédes. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a rizst mindenféle zöldséggel, zöldségcsírával, bizonyos verziókban hússal a tetején gyönyörűen feltálalják, a kedves vendég pedig fogja a pálcikáit és módszeresen összekutyulja.

Ha nem bibimbapot rendelünk, a kutyulandó alkatrészeket külön tálalják, de tényleg minden fogáshoz szolgálnak fel millióféle zöldséget, szószt, hínárt változatos formában és halmazállapotban, és persze rizst külön kis tálban, fedővel, hogy ne hűljön ki. A kategória királya a már korábban is emlegetett kimchi, de a helyi konyha lelke – kiterjedt empirikus kutatásaim alapján – a gochujang. Ez a senemsós-senemédes paprikapaszta itt A Fűszer, enélkül bármilyen étel elképzelhetetlen. Nagy szerencse, hogy ez a szósz tényleg baromi jó, mert mindent ezzel ízesítenek, így az ételek elsőre kicsit egysíkúnak tűnnek, ellenben minden egyformán jó ízű.

Aki szereti a jó söröket, és Koreába hozza az élet, annak jó hírem van: a helyi márkák (Terra, Cass) rettenetesek, de minden kisboltban kapható néhány teljesen jó import cucc (Pilsner, Kozel, Guinness, stb.). Ezek körülbelül egységáron, ráadásul a helyi szörnyűségeknél alig drágábban elérhetők. A kisüzemi főzdékkel egyelőre nincs tapasztalatom, de ez az irány hosszú évek óta öncélú kreténség világszerte.

Igazán jó kávét egyelőre nem találtunk, bár igazság szerint célirányosan nem is kerestük, állítólag nem lehetetlen feladat. A boltokban mindenesetre leginkább instant verziókat árulnak különféle csomagolásban, amivel egyelőre igyekszünk barátkozni.

Ha már instant, errefelé is népszerűek a szmekleves-vifon-féle tésztaételek (ramyun), ezek mindössze annyiban térnek el az otthon elterjedt változatoktól, hogy tényleg csípősek.

Az alap étkészlet itt a kanál és a pálcika, ezzel kell mindent megoldani, nagy ritkán villával is találkozhatunk, de nem ez a jellemző. Fel van tehát adva a lecke, de lehetetlen nem létezik.

Zárásképpen megnyugtatnék mindenkit, hogy éhen nem fogunk halni, az első ránézésre egysíkúnak tűnő helyi konyhában óriási a potenciál, ugyanakkor Szöul mégiscsak egy világváros: minden megtalálható benne, ha jó helyen keressük.

-D