Ahogy az előző bejegyzésből már sejteni lehetett, túlvagyunk idei első nagyobb utazásunkon.

Januárban ugyanis lehetőségünk adódott hátrahagyni a szürke és hideg szöuli telet, és kavarogni egy kicsit a forró és színes Malajziában.

Az ország a szó minden értelmében sokszínű: etnikai, vallási és kulturális diverzitása mellett programlehetőségek terén és vizuálisan is erős kontrasztot nyújtott a koreai módon változatos (fehér-fekete-szürke) esztétikához képest.

A kínai átszállások veteránjaként odafelé Kuangcsouban (másnéven Kanton) szakítottuk meg az utunkat némi reptéri kulináriáért: a Starbucks kávéja ugyanolyan itt is mint máshol (gyenge közepes), a csípős-savanyú tésztalevesért viszont akkor is megérte volna az átszállás, ha a repjegy történetesen nem került volna így a közvetlen járat árának felébe. Megjegyeztük tehát, hogy egy hétvégét itt is érdemes lehet majd később eltölteni, esetleg a reptéren kívüli részekre is szakítva egy kis időt.

Az átszállást követően késő este érkeztünk Kuala Lumpurba, de csak aludni tértünk be egy közeli kapszulahotelbe, hogy másnap reggel tovább is álljunk Langkawi szigetére, az ország északi részére a thai határ mellé. A sziget partjai nem a klasszikus, földöntúli módon türkizszínű vizeiről híresek, de az álmos üdülővároska-hangulat már nagyon hiányzott a lelkünknek. Leeresztettünk egy kicsit, élveztük a semmittevést és a trópusokat. Már itt érzékelhető volt, hogy rosszat enni nemigen fogunk tudni, a helyi ételekben elképesztő harmóniával keverednek helyi, indiai, dél-kínai és közel-keleti hatások. A nyugati ízek is elfogadható módon érhetőek el, ha valaki mindenképpen szeretné megfosztani magát ettől az élménytől: mi egy paródiaszerűen jó értékeléseket kapó burgeres bódét nem tudtunk otthagyni, miután egyik este órákig szórakoztattuk magunkat az elégedett vásárlók véleményeivel (Google-féle magyar fordításban talán még erősebb).

Néhány nap pihenés után George Town felé vettük az irányt. Mivel némi nyomozás után kiderült, hogy a két sziget közötti komp jelenleg nem jár, de egyébként is rémálomszerű leírásokat lehetett róla olvasni, az egyetlen értelmezhető opciót, a belföldi repülőjáratot választottuk a táv leküzdésére. Gyönyörű, tiszta géppel, nagyjából fél óra alatt meg is érkeztünk George Townba, ami egyaránt híres a világörökségi belvárosáról és az abban felállított millióféle utcai étkezdéről. A reptérről befelé taxizás közben a város nem tűnt különösebben festőinek, de végül megtaláltuk a képeslapszerű történelmi belvárost: szállásunk ennek a kellős közepén bújt meg egy régi házikóban.

Két dolog hiányzott csak: a szobánkról az ablak (ennek tudatában foglaltuk, de akkor is elég nyomasztó), illetve a fentebb említett utcai kajás standok. A déli napsütésben, maradék utolsó erőnket bevetve kóboroltunk a gyönyörű kis utcákon, de a trópusokon az élet napnyugta után kezdődik, addig pedig mindenki vészelje át úgy, ahogy akarja, vagy éppen tudja. Végül nagy nehezen találtunk egy nyitva lévő maláj éttermet, ahova kis csalódással tértünk be – az utcai kajálás fellegvárában véteknek tűnt “igazi” helyre bemenni. Kiderült ugyanakkor, hogy az éhhalálnál nem csak egy fokkal jobb opció a bűnözés: kétféle ebédmenüt kikérve mindkettő parádés volt, a tányérra halmozott minden jóság máshogy volt tökéletesen fűszerezve. Írásban nehezen visszaadható élmény, hogy mi minden mitől fenomenális, de aki kíváncsi a részletekre, az vegyen repjegyet (avagy hasznavehetetlen útleírás első epizód).

Ezután kisétáltunk a szintén világörökségi stégekhez, ahol helyi a kínai népesség egy része él látványos, de szörnyű körülmények között. Ha az itt élőknek egyébként nem lenne elég baja, a városi turisták teljes létszámban vonulnak fel minden egyes nap az ablakaik alatt hogy sorban állhassanak a stég-utca végén egy fotóért. Persze vannak ennek kicsit jobban kiépített részei is, ahol szuvenír- és édességstandok várják azokat, akik nyitottak az ilyesmire.

Mire innen visszatévedtünk, a város utcái ténylegesen piactérré változtak, ahol meglepően unalmas vacsora után sétálgatva azért másnapra is kinéztünk egy standot, majd hagytuk magunkat eltévedni a szűk utcácskák szövevényében.

Másnap malajziai tartózkodásunk során először szavaztunk bizalmat a taxi helyett a tömegközlekedésnek. A sziget északi részére tartottunk, ahol kisebb, dzsungellel borított dombságon átvezető túraútvonalon lehet két viszonylag elhagyatott partocskára eljutni.

Először vágtunk hát neki a trópusi növényekkel vastagon borított vadonnak. Sajnos nem csak növények borították az útvonalat. A helyi viszonylatban drágának számító “karbantartási díj” kifizetése után lehangolóan sok szemetet szedtünk össze a nap végére az erdőben és a partokon egyaránt. Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt életünk első dzsungeltúrája, és a tengeri teknőc-ispotályos, majmoktól hemzsegő tengerpartok is.

Mivel azonban a természetben majom embernek farkasa, nap közben viszonylag keveset ettünk a nagy fáradalmak ellenére is, így a városba visszaérve fel is kerestük az indiai negyed előző este kinézett árusait, ahol a klasszikus csokireklám ars poeticája szerint ronda és finom (de milyen finom!) vacsorát fogyasztottunk el bámulatosan kevés pénzért. Az igazán extrém fogásokat (pl. birkaagy masala) nem mertük kikérni, látatlanban beleegyeztünk viszont két jeges teába, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Itt kezdődött hát ismerkedésünk a helyi tejes teák világával, amit azóta igyekszünk reprodukálni, sajnos kevés sikerrel.

Másnap délelőtt megnéztünk egy szinte teljes domboldalt elfoglaló buddhista templomot. Ilyesmivel azért találkozni itt Koreában is, de Ázsia különböző részei között vannak kisebb stílusbeli eltérések, és persze a burjánzó trópusi növényzet is jól állt a helynek (mint a helyeknek általában). Egy – a helyi kínai népesség hagyományai szerint - ételhordóban tálalt csodálatos búcsúebéd (kell még ragozni, hogy mennyire volt jó?) után taxiba szálltunk, hogy utunkat az ország (félszigeti részének) középső részén folytassuk.

Ritka alkalmak egyike: szombat kora délután van, egyedül üldögélek egy kávéval és egy könyvvel egy itaewoni kávézóban. Donát a nyelviskolás barátaival van, várhatóan csak este jön haza, addig én élvezem a magammal töltött időt. Megfigyelem magam körül az embereket, az utcán a történéseket, rácsodálkozom újra, hogy mennyire csúf tud lenni a város, különösen így a tél közepén, amikor még csak a növényzet sem dobja fel. A kezem lefagy – fűtés ugyanis a legtöbb helyen nincs, legyen az étterem, kávézó, vagy múzeum. Kicsit túl hangosan szól a zene, de nem bánom: tinikorom kedves zenéi szólnak, Green Day, Linkin Park, The Offspring… Körülöttem mindössze két külföldi, akik hozzám hasonlóan laptoppal és könyvvel ülnek itt, láthatóan nem fél órára érkeztek. Illetve jött nemrég egy fiatal koreai pár, a 2 fok ellenére jeges kávék vannak előttük, és sütik. A lány nagyon hangosan és nagyon hosszan ásított, aztán mindketten a telefonjaikba merültek. Nem sokkal később a lány elfeküdt a párnákon, lábát felhúzta a kabátja alá, a szemét becsukta, és azóta alszik?, meditál?, pihen? az ordító zene és a félig megivott kávé ellenére. Furán érzem magam, de nem rosszul. A környezetem közel sem idilli, az ország még mindig nem lett a kedvenc helyem a földön – és azt hiszem, már nem is lesz, de mostanra megtanultam elfogadni, az otthonomként tekinteni rá. Tovább megyek, valójában meg is kedveltem az idegenségével, a furcsaságaival együtt, jóllehet még mindig gyakran rácsodálkozom dolgokra, és sokmindent nehéz megértenem az emberek viselkedésével kapcsolatban. Pedig most különösen nehéz időszak ez itt szerethetőség szempontjából: fél éve nem voltunk otthon, és nagyjából még fél év eltelik, mire újra töltődhetünk egy kicsit a szívünknek kedves emberek társaságában, megnyugtatóan ismerős környezetben. Aztán ugye a tél közepe van, szürkeség, hideg, a szép havak már rég elolvadtak, messze még a cseresznyevirágzás… és mindez óriási kontrasztban van azzal, hogy egy hete jöttünk haza egy hosszabb malajziai kalandozásból, ami túlzás nélkül maga volt a földi paradicsom: élénk színek, soha nem érzett ízek, ingerlő illatok, buja természet, élet mindenhol, kedves és közvetlen emberek… a tökéletes ellenpólusa mindennek, ami itt van. Szóval igazán nem könnyű ilyenkor szeretni Koreát, de furcsamód mégis egészen jól megy. Nyilván segít a gondolat, amit gyakran tudatosítok: hogy nem itt kell megöregednünk. Abba belegondolni is rossz. De így, néhány évre igazán érdekes hely, különösen ha az ember nyitottsággal fordul felé, megpróbálja minél inkább megfigyelni, megismerni, megérteni mélységeiben.

Teljesen átfagytam már, időközben pedig érkezett két fiatalember, az egyikük külföldi, a másik koreainak tűnik, és elképesztően hangosan, a zenét túlharsogva beszélgetnek egymással, amerikai angolul. Az eddig békésen pihengető lány felkelt, most csendesen beszélgetnek a barátjával. Velem szemben, az utca túloldalán üres üzlethelyiségek, omladozó, összegraffitizett homlokzattal. Mellette beálványozott épület, helyi módra körbevéve az építkezés idejére mobil falakkal és élénk színű hálóval. A lézengő embereken szinte kivétel nélkül fekete vagy bézs színű kabát, sötét melegítő vagy farmer, sportcipő. Pedig ez elvileg egy színesebb része a városnak, de úgy néz ki a más színű ruhákat viselők ebben a napszakban valahol máshol járnak éppen. Azóta Red Hot Chili Peppers és Blink182 szól főleg, ami engem teljesen visszarepített 14 éves koromba, esélytelen lenne már a magammal hozott könyvre figyelnem. De elég is volt belőle, nehéz mű, rátelepszik az ember lelkére, gondolataira, így nem is bánom, hogy azóta magukkal ragadtak az emlékek, és a körülöttem lustán hömpölygő szombat délutáni élet megfigyelése. És még egy furcsa érzés: hogy néhány év múlva szinte biztos, hogy erre a különös helyre, és az itt eltöltött, vegyes érzésekkel teli időszakra is erős nosztalgiával fogok visszagondolni.

2024. február 3.

-B

Már tavaly, frissen érkezettként is tapasztaltuk, hogy a karácsonyi időszak itt meglehetősen nyugodtan, majdhogynem eseménytelenül telik. Idén sem volt ez másképp.

Ennek egyik oka, hogy sem a karácsonynak, sem a Gergely-naptár szerinti újévnek itt nincs akkora hagyománya. Jóllehet ünneplik mindkettőt, inkább csak úgy felszínesen, átvéve a nyugati külsőségeket és gyakorlatokat, különösebben mély tartalom és tradíciók nélkül. December elejétől énekli például minden bevásárlóközpontban Mariah Carey, hogy „All I want for Chrismas is you”, Winter Festa néven mini karácsonyi vásár-jellegű kis rendezvények is vannak, és villognak a karácsonyfák és a hóemberek mindenhol (pontosabban csak vendéglátóegységekben, szálláshelyeken és üzletekben, magánházakon nem!), de nem feltétlenül jön össze a család, nincs gyertyagyújtás, nem főznek hagyományos ételeket; inkább étterembe mennek, és főleg csak a párok ajándékozzák meg egymást. Az év utolsó napján pedig a környékünk gyakorlatilag kihaltabb volt, mint bármikor – bár lehet, hogy már akkor mindenki a belvárosban gyülekezett, ahol harangot kongatnak éjfélkor. Ez, mondjuk, legalább valamiféle tradíció.

A másik, inkább sajátos élethelyzetünkből fakadó ok, hogy mivel nincsenek itt a szeretteink, nincsenek különböző családi és baráti összejövetelek, se nagy sütések-főzések-evések, de még csak az ajándékokért való rohangálás, és a mindennek az időben történő beszerzése sem igazán téma. Mindezt csak egészen kicsiben, két főre csináltuk, amivel az esetenként az ilyesmivel járó stressz teljesen eltűnt, ezzel együtt viszont kissé az ünnepi készülődés hangulata is. Egy korábbi írásban már fejtegettem ennek a helyzetnek az előnyeit és a hátrányait, ami az ünnepi időszak alatt hatványozottan igaz. Nyugodt, és különösebb kötöttségektől mentes, szinte meghitt pár napunk volt, viszont nem voltak családi pukkadásig evések és maratoni pizsamában tévézések és társasozások, sem nagy beszélgetések, vagy különböző mértékű baráti lerészegedések. Kevesebb volt így az érzelmi szélsőség, viszont talán az idill is. De mindenképpen más, mint otthon.

Mindezt azzal igyekeztünk kompenzálni, hogy december második felében a Spotify és a Youtube karácsonyi lejátszási listáit rongyosra hallgattuk, ipari mennyiségű mézeskalácsot sütöttünk és osztottunk szét, és az összes Szöulban fellelhető dekorációt megvettük és elhelyeztük a lakásban. A szilveszter már kevésbé volt sikeres hangulatteremtésileg, ugyanis sem szerpentinünk, sem trombitánk, de még csak színes kalapunk vagy parókánk sem volt. Becsületünkre váljék, hogy az itaewoni bulinegyedbe azért kimentünk éjfél környékén, ahol bulik ugyan voltak, de látszólag semmivel sem volt különb a helyzet, mint egy bármilyen hétvégén.

Következzék egy fényképes beszámoló minderről.

Előkészületek - zenék, filmek, műfenyő, mézeskalács, dekoráció: 

Karácsony:

A HÓ, avagy amikor kimerészkedtünk a két ünnep között:
(Állítólag 40 éve nem volt ilyen havazás Szöulban, így szerencsések vagyunk, hogy láthattunk ilyesmit. Bár már aznap estére olvadt, éjjel pedig ráesett az eső, de amíg tartott, addig teljes, gyönyörű mesevilág volt. A háttérben pedig szerencsére ködbe veszett a télen legkevésbé impozáns város.)

-B

Mivel a csuszok extrahosszú hétvégéjén nem hagytuk el az országot, igencsak erős volt a késztetés, hogy a következő adandó alkalmat mindenképpen kihasználjuk. Beizzítottuk hát a repjegykereső oldal „Utazz bárhová” opcióját, matekoztunk egy kicsit az árral, az utazási idővel, a célhelyszín időjárásával, és a rendelkezésre álló idővel, és mindezek szűk keresztmetszetébe végül Sanghaj esett.

Ódzkodtunk kicsit, hiszen Kínába nem olyan régen még egyáltalán nem lehetett beutazni, kevés információ és még kevesebb első kézből származó tapasztalat állt rendelkezésünkre, és valójában egyikünk top 10-es listáján sem szerepelt nem csak Sanghaj, de úgy egyáltalán az ország sem. Csak hát, ha már ilyen közel van… és azért azt már nyáron, a pekingi átszállással színesített haza- és visszautunkon megtapasztalhattuk, hogy ott sem esznek embert, sőt.

Minimális kutatómunkát követően nekiindultunk hát a totális ismeretlennek, és milyen jól tettük! Teljes mértékben, és váratlan módon lenyűgözött minket az egész. A maga kb. 25 milliós lakosságával Kína és a világ egyik (bizonyos szempontok szerint „a”) legnagyobb városa, mégsem nyomja össze, fojtja meg az embert. Rendezett, jól kitalált, tiszta, csendes (valamilyen érthetetlen okból alig vannak autók, azok is mind elektromosak), multikulti, színes, érdekes… és a történelem során itt megforduló sok külföldi hatására telis-tele van nyugatias stílusú épületekkel, utcákkal, negyedekkel, éttermekkel, kávézókkal. Ez pedig egy évnyi Korea után olyan élményt nyújt, amit nehéz szavakba önteni. A szép épületek, esztétikus építészeti megoldások, barátságos utcák, kuckózós helyek ugyanis nem a legfőbb jellemzői jelenlegi otthonunknak. Itt a városokban főleg szedett-vedett, szürke, beton-üveg kockadzsungel van, a „menőbb” környékeken esetleg modern minimalizmus, indusztriális stílus, műtősfénnyel kivilágított hodályok, vakolatlan falak a jellemzőek. Így ősszel pedig különösen tudnak hiányozni a nagy fákkal szegélyezett utcák, az ezek mentén sorakozó barátságos téglaházak, a macskaköves sikátorok és terek, a bentről kiszűrődő, hívogató meleg fény… amikről főleg európai városok jutnak az eszünkbe. És elég volt ehhez az érzéshez mindössze alig több, mint 2 órát utazni!

Persze modern épületekből, felhőkarcolókból sem volt hiány, amiktől talán először éreztem magam igazán egy világvárosban. És nem mellesleg, ezek látszólag okosabban, tudatosabban épültek, mint Koreában: itt csak végtelen mennyiségű, nagyon hasonló, jellegtelen toronyház van, míg Sanghaj központjában kialakítottak egy elég sajátos képet mutató „skyline”-t.

Amint pedig mindezt magunk mögött hagytuk, egyből ténylegesen Ázsiában találtuk magunkat: egymást érték a pagodák, templomok, hagyományos stílusú épületek, vagy éppen a délkelet-ázsiai hangulatot idéző vízparti házikók. 

Az élményt még tovább fokozták a színes, illatos, ízletes ételek, amik ráadásul olcsóbbak voltak, mint akár Magyarországon, akár Koreában.

Az internet (értsd, főként útvonaltervező és fordítóprogram) nélküli közlekedéssel és tájékozódással is teljesen jól boldogultunk, bár ebben a latinbetűs kiírásoknak nem kis szerepe volt. Az egyetlen minimális nehézségünk a fizetéssel akadt, pedig erre azért igyekeztünk felkészülni, mégis értek meglepetések. A nyugati szolgáltatók bankkártyáit ugyanis szinte egyáltalán nem lehet használni, marad a Wechat és az Alipay alkalmazás – amikhez viszont internet kell, ami szintén trükkös – vagy a készpénz. Gyakorlatilag majdnem minden egyes alkalommal valamilyen más módon fizettünk, mert az alkalmazásoknál is vagy az eladó kreál egy QR kódot és azt kell beolvasni, vagy ő olvassa le a QR kódot a telefonról… ám egy alkalommal még ezekkel is kudarcot vallottunk, így majdnem grátisz teáztunk, de végül elzarándokoltunk a legközelebbi ATM-ig, és készpénzben leróttuk tartozásunkat.

Nyilván néhány napból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, illetve abban is biztosak vagyunk, hogy Kínának ezer arca van, és azok közül nem ez a legjellemzőbb. De azt kijelentketjük, hogy Sanghaj nagyon tetszett mindkettőnknek, rengeteg volt az élmény és a rácsodálkozás, így bátran ajánlanánk ismerőseinknek. Mi pedig eggyel nagyobb érdeklődéssel fogunk fordulni mostantól Kína többi városa felé.

 -B

Igencsak szerencsésen alakultak a koreai pirosbetűs napok nemrég. Szeptember végén volt esedékes ugyanis a csuszok, az egyik legnagyobb helyi ünnep, amely egyfajta keveréke a hálaadásnak és a halottak napjának. Ilyenkor az emberek egyrészről hálájukat fejezik ki az azévi termésért, másrészről pedig köszönetet mondanak őseiknek. A fő nap a nyolcadik holdhónap 15. napja, ez idén szeptember 29-e péntek volt, de az előző és a következő nap is munkaszüneti nap. Október 3-a pedig a koreai augusztus 20., vagyis az államalapítás ünnepe – szintén pirosbetűs. Mivel ez pedig a csuszokot követő kedd volt, így beékelődött közé egy árva hétfő (helyiek kifejezésével élve sandwich day, ejtsd: szendvicsi déj), amelyet végül a kormány augusztus végén nagyvonalúan szintén munkaszüneti nappá nyilvánított. Mindez pedig egy maratoni, hatnapos hosszúhétvégét eredményezett (lehet ezt még egyáltalán hétvégének nevezni?), aminek már a puszta gondolata is mindenféle világjárási ambíciókat ébreszt a dolgozó emberben.

A baj mindezzel csak annyi, hogy ezek a gondolatok nem csak az ideszakadt külföldiek fejében születnek meg ilyenkor. A csuszokhoz alapvetően is már hozzákapcsolódott a népvándorlás jelensége, ilyenkor ugyanis a fővárosban élők a vidéki családtagjaikhoz utaznak, míg a vidékiek Szöulba. Gyakorlatilag az egész ország úton van – ami egyébként láthatóan azt eredményezi, hogy az ünnep jelentős részét az emberek autóikban ásítozva, bedugult soksávos utakon töltik. Akik pedig nem, azok elutaznak a közeli, néhány óra alatt elérhető országokba. Mindebből kifolyólag mindenféle közlekedési eszköz és közlekedésre alkalmas útvonal teljesen tele van. Mindezt figyelmen kívül hagyva nekünk sikerült viszonylag utolsó pillanatban elkezdeni gondolkodni azon, hogy semmi kedvünk nincs 6 napig a városban ülni, csak kéne menni valahova… ekkora pedig természetesen a repjegyárak már horrorisztikusak voltak, vonatjegy nem volt, busz is alig-alig. Így esett a „választásunk” a félsziget déli részének közepén elhelyezkedő Yeosu városára, ahová sikerült az utolsó buszjegyekre lecsapnunk úgy, hogy még csak nem is az ünnep első és utolsó napjain utaztunk.

A forgalom sajnos nem múlta felül a várakozásokat, a békeidőben 5 órás útból majdnem 7 lett mindkét irányban, ami bizony megviseli a türelmet és az ülőgumókat, még az egyébként meglehetősen kényelmes, óriási ülésekkel rendelkező koreai távolsági buszokon is. (A komfortfokozaton mondjuk némileg ront az, hogy WC nincs a fedélzeten, így fokozódó izgalommal lehet várni a pisimegállót.) Mivel ez a táv (kb. 350 km) a szupergyors KTX vonattal – ha lett volna rá jegy, ugyebár – mindössze 2 óra 40 perc lett volna, azzal vigasztaltuk magunkat indulás előtt, hogy a buszról legalább majd jobban látjuk a tájat, biztosan érdekes lesz keresztülutazni az egész országon. Tévedtünk. Teljesen kietlen vidéken utaztunk szinte végig, időnként nagyon hosszú alagutakkal; de ahol éppen látható is volt bármi, ott is gyakran összehordott építési törmelék és szemét állt halmokban.

Az utazás első órájában még egészen vidámak voltunk.

A buszállomásra érkezést követően még helyi járattal is kellett zötykölődni valamennyit, amiből hamar kiderült, hogy a kb. 300 ezer lakosú város meglehetősen kiterjedt területen helyezkedik el. Hulla fáradtan megérkeztünk, becsekkoltunk, konstatáltuk, hogy itt az angol nyelvvel már végképp nem sokra megyünk, és legalább a nap is lement közben. Hogy kicsit átmozgassuk elgémberedett tagjainkat, elindultunk azért egy felderítő sétára a kis öböl körül. A látvány elég megnyerő volt, körben mindenhol fények, mögötte hegyek sziluettjei, egy kivilágított híd, mindez csodálatosan friss, tengeri levegővel. (Ilyenkor vesszük észre, hogy Szöulban tényleg micsoda légszennyezettség lehet, ha ez a tiszta, tenger- és növényillatú szellő ennyire jól tud esni.) Ráadásként találtunk egy homokos partszakaszt is, ahol óriási élet volt még így este is: gyerekek szaladgáltak Crocs papucsban vagy anélkül a sekély vízben, nénik gázoltak benne térdig, párok romantikáztak és fotózkodtak – egyszóval egészen olyan volt, ahogy az ember fejében egy tengerpart képe él. Ez pedig itt nem olyan gyakori. Hagytuk hát magunkat sodródni a hangulattal, elballagtunk az első kisboltig egy italért, és leültünk mi is a homokba élvezni a meleg estét, és bámulni a vizet és az embereket.

Másnap arra ébredtünk, hogy szakad az eső és hűvös van, ami kissé váratlan volt, mivel nyárias időre készültünk, még fürdőruhát is vittünk. Ezzel szemben a legősziesebb ősz fogadott minket, valamennyi réteg ruhánkat felvéve, libabőrözve ittuk a reggeli kávét. Nekiindultunk azért a városnak, átutaztunk egy másik „központjába”, ahol megtekintettük a minden leírásban javasolt úticélként szereplő expóterületet, a 2012-es világkiállítás helyszínét. Hát jártunk már néhány lehangoló helyen Koreában, de ez mindenképpen az eddigi top 5-ben szerepel az ürességtől kongó épületeivel, és a mindenféle elhagyatott és rozsdás installációkkal. Az embereket azonban láthatóan mindez nem érinti rosszul, bizonyos részen egészen sokan sétálgattak kutyával, gyerekkel, kedvesükkel.

Valamivel jobb volt a következő megcélzott látványosság, az egyik kis sziget a part mentén, ahova egy hosszú hídon be lehet sétálni. Itt már a nap is kezdett kisütni – szerencsére pont a hídon jártunk ebben az időszakban. A következő állomás egy másik sziget volt, ide felvonóval lehetett átlibegni, amiből varázslatos ipari létesítményeket lehetett felülről megtekinteni. Végül a falfestményeiről híres városrészen barangoltunk, aminek az élvezeti értéke szintén megkérdőjelezhető volt a néhány kopott, nem túl művészi alkotással. A szűk, egészen színes utcáknak, háztetőknek volt egyébként egy kopott bája, ezt azért nem tagadom. De ezen a ponton még nem voltunk meggyőződve, hogy érdemes volt minden viszontagság árán idáig elutazni. Némileg elkeseredve és kimerülve beültünk egy helyre, ahol mindenféle nyugati és koreai finger food-ok közül lehetett válogatni, és nagyon jó áron adtak finom!! sört és más italokat. Éltünk is ezekkel a lehetőségekkel, így sikerült kicsit helyrebillenteni a nap egyensúlyát.

A következő reggelen már látszott, hogy ezúttal az időjárás is kegyesebb lesz velünk, verőfényes napsütésben indultunk a reggeli, tökéletesen kihalt utcákon a buszhoz. Nagyjából kétórányi zötyögés állt előttünk, és ekkor még nem is sejtettük, hogy az itteni buszsofőrök úgy tűnik mind inkább autóversenyzőnek készültek eredetileg. Elképesztő sebességgel száguldottak a külvárosi, néhol meglehetősen kacskaringós utakon a rozoga helyijáratos buszokkal, a fel- és leszálló utasok kedvéért gyakorlatilag éppen, hogy csak lassítottak. A táj viszont errefelé nagyon barátságos volt, szinte emlékeztetett a hazai vidékre, ahogy csak zöld növényzet és távoli hegyek látszottak amíg a szem ellát, néhol kis gazdaságokkal tarkítva. Nehéz volt elképzelni, hogy bármiféle civilizáció van még előttünk, bár néhány csinosan felöltözött és térképet nézegető útitársunk némi bizakodásra adott okot.

És valóban. Egy íves kanyart követően feltárult előttünk egy mindössze néhány utcából álló, barátságosan nyüzsgő kis település a hegyek között, éttermekkel, kávézókkal, hagyományos házakban kialakított szálláshelyekkel. Itt található ugyanis a Naganeupseong Folk Village, egy fallal körülvett történelmi falu, ami fontos adminisztratív központ volt a Csoszon-dinasztia (1392-1897) idején. Van benne erőd és kormányzati épületek is, a legérdekesebb mégis a nagyjából száz hagyományos stílusú magánház, amikben a mai napig laknak. Egy gyors regeneráló kávé után be is vettük magunkat a faluba, aminek a hangulata azonnal lenyűgözött. A helyekből, amiket az elmúlt csaknem egy év alatt meglátogattuk az országban, ez messze a legjobbak között van. A csend és nyugalom, a ragyogóan tiszta levegő és a környező hegyek együtt nagyon idillivé teszik a hangulatot. Gyanítom, hogy nekem az is sokat hozzátett az élményhez, hogy a nádtetős, agyagból készült házak nagyon emlékeztetnek az otthoni falumúzeumokban találhatókra, a házaknál kipróbálható hagyományos kézműves technikákkal és a rengeteg kisgyermekes család nyüzsgésével együtt pedig végképp az otthoni, ősszel esedékes vásárokra, hagyományőrző rendezvényekre emlékeztetett az egész. (Bár nagyon sokan voltak, vélhetően az ünnep miatt, olyan hatalmas volt a terület, hogy szerencsére eloszlott benne a nép és egyáltalán nem volt zavaró, sőt, kellemes élettel töltötte meg.)

Az egész napot, sőt akár egy éjszakát is szívesen ott töltöttünk volna, csodálatos kontraszt volt ez a néha fojtogató nagyváros után. De ezt majd legközelebb. Most ellátogattunk még a Suncheon Bay Garden nevű monumentális kertbe, aminek nagyjából 4-5%-át sikerült is bejárnunk a maradék energiáinkkal. Nem túlzok, akkora területről van szó, hogy pár órás kóválygással csak a töredékét láttuk. És szinte az egész egy tökéletesen karbantartott, gyönyörű kert mindenféle virágokkal, installációkkal, tavakkal, dombokkal. Van egy mini állatkert is benne, itt az alpakák után a legérdekesebb a két koreai pungsan vadászkutya, amelyek édesanyját Kim Dzsongün észak-koreai vezető ajándékozta 2018-ban az akkori dél-koreai elnöknek, Mun Dzseinnek. A tartalmas napot újfent az előző este megismert evő-ivóhelyen zártuk, ami szerencsére megint nem okozott csalódást.

Az utolsó napot már csak kora délutánig tudtuk hasznosítani, mert 4-kor indult a buszunk vissza Szöulba. Ezt azzal terveztük tölteni, hogy letáborozunk az első este megismert strandon, illetve átsétálunk az azzal szemben lévő kis szigetre. Ahogy azonban közeledtünk a kis hídhoz, azzal szembesültünk, hogy bár legutóbb egy autót is láttunk átaraszolni rajta, most teljesen víz alatt van. Mély megdöbbenéssel tanulmányoztuk a híd leláncolt bejáratánál a táblát, amin napokra lebontva lehetett olvasni, hogy az apály-dagálytól függően melyik napokon milyen időszakokban járható a híd. Ez a mi terveinket eléggé keresztülhúzta, mert aznap pont olyan időpontban nyitották a hidat, ami nekünk már egy kicsit későnek tűnt, de mondanom sem kell, hogy ettől a korlátozott megközelíthetőségtől csak még inkább vágytunk a szigetre. Újraterveztünk hát egy kicsit, heverésztünk és lábat áztattunk a tengerparton egy darabig, aztán nyitás előtt pár perccel odasündörögtünk, és ahogy lehetett, már gázoltunk is át a néhol még szinte bokáig érő vízzel borított hídon. A sziget, ahogy az várható volt, hangulatos volt, de sok érdekességet azért nem tartogatott. Mégsem lett volna teljes a program, ha ezt ki kellett volna hagynunk.

Az ország déli részén tett kalandozásunk ezzel (illetve ezt követően még egy buszállomásig tartó ámokfutással) véget is ért, de összességében óriási élmény volt. Mindig jó magunk mögött hagyni Szöult, belátni végre nagy tereket, friss levegőt szívni, és külföldi turistákat alig látott helyeken járni. Ehhez pedig hozzátett most az ünnep, ami azt eredményezte, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok családdal találkoztunk – ami máskor elég ritka, mert a gyerekek egészen kicsi koruk óta mindenféle intézményekben vannak reggeltől estig, szüleik pedig dolgoznak reggeltől estig. Üdítő volt a helyi családokat, gyakran három generációt együtt látni, ahogy felszabadultan élvezik a csodálatos őszi időt, heverésznek, játszanak, esznek-isznak, nevetnek… és végre nem sietnek sehova.

-B

Kétségkívül az egyik legjobb, és egyszerre a legrosszabb jellegzetessége kinti életünknek a viszonylag sok, bármire felhasználható szabadidő.

Dolgozunk ugyan mindketten, néha nem is keveset, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy hétköznapokon 5-6 között letesszük a lantot, pénteken pedig már 2 magasságában. Ebből kifolyólag gyakran egészen értelmezhető délutánok is vannak – különösen így az évnek a jobbik felében – és aztán még ott a hétvége is. Na meg az ünnepek. Ez utóbbiakból a magyar a legjobb, mert mivel alapvetően mindketten magyar munkarend szerint dolgozunk, ez mindkettőnknek szabadnap. A koreai ünnepekből pedig váratlanul sok van, ezek viszont egyrészt Donátnak nem járnak (nekem is csak félig-meddig), másrészt viszont a koreaiaknak nyilván igen, ami azt eredményezi, hogy minden vonat, busz, repülő, kirándulóhely, turistalátványosság, és szálláshely tele van. Értsd, minden, és teljesen tele. Nem egyszer estünk már abba a hibába, hogy nem terveztünk kellően előre, és a kiszemelt városban a booking összesen 2 db szabad szálláshelyet kínált fel, azt is horroráron. Vonatjegy pedig kora hajnalra, vagy késő estére volt már csak – már ha egyáltalán volt.  (Valahogy így egyenlítődik ki elvileg az, hogy itt az emberek mindössze évi 15 nap szabadsággal gazdálkodnak. Az ugyebár nagyon kevés, viszont egész sokszor vannak pirosbetűs ünnepnapok, amik által sok hosszú hétvége keletkezik.)

Ennek a jelenségnek a pozitívumait, azt hiszem, nem szükséges túlságosan részleteznem. Az ember felnőtt életében ugyanis úgy tűnik, hogy az idő válik az egyik, ha nem a legnagyobb értékké. A szerettekkel való kapcsolattartás és a programok szervezése folyamatos és alapos naptáregyeztetésből, majd gyakran még ezt követően is „jajjmégsemjó, nademajdlegközelebb”-ekből áll. Itt viszont az az érdekes helyzet állt elő, hogy bár vannak nagy ritkán hivatali vagy társadalmi kötelezettségeink, de alapvetően a munkán túli idő csak a miénk. Adódik mindez abból, hogy családtagjaink, barátaink, számunkra kedves zenekarokat felvonultató szórakozóhelyek, érthető nyelven játszódó színdarabokat bemutató színházak, a Balaton, a magyar ünnepek, esküvők, születésnapi bulik, osztálytalálkozók, stb, mind elérhetetlenül messze vannak. Ezzel mindjárt át is fogok kanyarodni mindennek a meglehetősen depresszív mivoltára is, de előtte azért még megjegyzem, hogy ez néha azért rendkívül felszabadító. Nagyon érdekes volt azzal szembesülni, hogy nem mások, nem a megszokás, és nem hónapokkal előre betervezett programok szervezik az időbeosztásunkat. Nincs semmiféle kötelesség és kötelezettség, a szabadidőnkben ha szeretnénk valamit akkor csináljuk, ha nem, akkor nem. Szóval ez önmagában tök jó – lenne. Néha. De nem mindig.

Leginkább az arányokkal van a baj, alapvetően. A sok-sok szabadidő kapcsán ugyanis arra is rájöttünk, hogy mégis mire is való az, ha nem arra, hogy családtagjainkkal, barátainkkal, számunkra kedves zenekarokat felvonultató szórakozóhelyeken, érthető nyelven játszódó színdarabokat bemutató színházakban, a Balatonon, a magyar ünnepek ünneplésével, esküvőkön, születésnapi bulikon, osztálytalálkozókon, és hasonló szívmelengető dolgokkal töltsük. Persze, lehet minden hétvégén egy új várost, egy hosszúhétvégén akár egy új országot felfedezni, lehet sokat étterembe és moziba járni, délutánonként sétálni, olvasni, sorozatot nézni, akár önfejleszteni. És mindez csodálatos is, de azért fájóan gyakran érezzük azt, hogy ebből hónapokra valót is örömmel beáldoznánk azért, hogy a hozzánk közel álló emberekkel egy számunkra kedves helyen töltsünk el akár csak egy délutánt. Akár semmit sem téve, csak együtt lenni, beszélgetni jelentéktelennek tűnő apróságokról, együtt főzni, nevetni, hallgatni, sírni, borozni, sörözni, a gyerekekkel játszani, a felnőttekkel játszani, vagy csak elbambulni egy hintaszékben a muskátlikat nézegetve, vagy akár csak az ismerős repedéseket vizsgálgatva a házfalon… Hát ezek, ezek azok, amiket az égvilágon semmilyen élmény nem tud nekünk itt pótolni. Egyre jobban megismerünk egy számunkra (mind fizikailag, mind minden egyéb értelemben) oly távoli kultúrát és országot, felfedezünk, tanulunk, fejlődünk, alakulunk, és legfőképpen rengeteg minőségi időt töltünk egymással. És mindezt nagyon is értkeljük, hiszen tudjuk, hogy ez egy óriási lehetőség, amely sokaknak nem adatik meg, rengeteg élmény, és nem utolsósorban a jövőnket alapozzuk meg vele. De beáldozunk vele rengeteg értékes időt is, kimaradunk és gyakran teljesen ki is esünk szeretteink mindennapjaiból, nem tudunk velük és nekik ottlenni, mikor szükségük lenne rá – és fordítva.

Mielőtt azonban túlságosan elragadnának az egyszerre kedves és fájó érzések, továbblendülök oda, amiért elkezdtem ezt a bejegyzést írni. Mert az eddigiekben elég zavarosan ideömlesztett dolgokból következik az, hogy azt a bizonyos egészen sok szabadidőnket igyekszünk minél tartalmasabban, hasznosabban, értékesebben eltölteni, hogy gyűjtsünk rengeteg élményt és szép emléket, és majd utólag nyugodt szívvel azt mondhassuk: minden perce megérte.

Az utazásokról, nagyobb kirándulásokról, egyes túrákról külön is beszámol(t)unk, azonban nagyon sok olyan kisebb-nagyobb élmény van, ami egy külön történetet nem érne meg, jöjjön így inkább egy képes élménybeszámoló. Mit csinálunk tehát szabadidőnkben?

Mindenekelőtt eszünk-iszunk-kávézunk. Sokat. (Érdemes megjegyezni, hogy a képeken láthatónál sokkal-sokkal többet, itt csak egy kis szemezgetés látható ezekből. Ez is szigorúan leredukálva azokra az alkalmakra, amikor a kimozdulásunk célja szinte kizárólag a valaminek az elfogyasztása volt, ráadásul Szöul határain belül, nem pedig egy kirándulás része.) Ezekkel a képekkel kicsit adózzunk Donát művészi kávéfotózási képességeinek is!

Túrázunk. A korábban részletesebben bemutatott, a régi városfal mentén húzódó túra kivégzését követően elkezdtük a mai Szöult körülvevő túraútvonal bejárását. Ez néhol egészen festői, máskor legalább ennyire csúf, gyakran pedig teljesen érdektelen részeken visz keresztül. De a pecsétgyűjtős , szakaszokra osztott óriási kör legalább ad egy koncepciót, és némi plusz izgalmat a természetjárásnak.

Néha kifejezetten sportolunk is. (Itt feltűnően kevés lehet a kép, főleg az evős-ivósokhoz képest. Hangsúlyoznám, ez NEM reprezentálja megfelelően a tevékenységek arányát, mindössze amiatt van, mert bármilyen sport végzése közben a fotózás nehézkes, sőt mi több, veszélyes is. Ugye.)

Gyakran pedig csak bóklászunk. Sétálgatunk, andalgunk, lófrálunk, felfedezünk, elveszünk. Üldögélünk, olvasgatunk, nézelődünk. Rácsodálkozunk. Átélünk, megélünk, megörökítünk.

Egészen Koreába költözésünkig azt gondoltam, hogy kedélyesen az időjárásról csevegni – a briteken kívül – csak azoknak való, akiknek hirtelen semmi más alkalmasabb téma nem jut az eszükbe, amiről diskurálhatnának. Ezen álláspontom azonban gyökeresen megváltozott az utóbbi időben.

Mivel alapvetően Koreában ugyanaz a négy évszak volt várható, mint otthon, így nagy meglepetésekre nem számítottunk. Sok helyen olvastuk ugyan, hogy itt igazán csak a tavasz és az ősz élvezhető, de legalább ezek nagyon rövid ideig tartanak, azért valljuk be, ez sincs már nagyon másképp Magyarországon sem. Mégis… valahogy még ezek az ugyanolyan évszakok is kissé máshogy viselkednek itt, leginkább sokkal szélsőségesebbek, mint ahogy otthon megszoktuk. Ez pedig egy olyan inger, ami folyton arra készteti az embert, hogy zsémbes nyugdíjas módjára állandóan megjegyzéseket tegyen az aktuális időjárásra. A téli, csontig hatoló hidegekről ragyogó napsütéssel és szibériai szelekkel már írtunk korábban, ahogy a fullasztóan párás nyári forróságról is említést tettünk, így most arra térnék ki részletesebben, hogy ez utóbbit hogy lehet itt átvészelni.

Szerencsére a legrosszabb részét még nem tapasztaltuk meg, van ugyanis néhány hétnyi monszun a nyár közepén, vigasztalhatatlan esőkkel és szürkeséggel, mi azonban éppen ennek az első napján indultunk Magyarországra, és valahol az utolsó napokban tértünk vissza. (Így legalább sok hónap után először a taxizást is kipróbáltunk, mert bár remekül el lehet jutni bármelyik reptérre tömegközlekedve, a legközelebbi metrómegálló 15 perc sétára van tőlünk – és a függönyszerű esőben még ez is elképzelhetetlen távolságnak tűnt.) De ha monszunból nem is, tájfunból azért kijutott nekünk is, bár ez minden előzetes rémisztgetés ellenére Szöulban végül kimerült egy kiadósabb esőben. Azért radarképen izgalmasan nézett ki.

Érdekes várostervezési sajátosságnak tartom, hogy bár láthatóan a koreai nép retteg a naptól, és minden lehetséges eszközzel védekezik ellene, rengeteg olyan óriási letérkövezett terület van, ami mindenféle fát, vagy bármilyen más árnyékot adó objektumot tartalmazna. Ezzel szemben viszont hamar megfigyeltük, hogy majdnem minden zebránál egy igencsak túlméretezett ernyő van felszerelve. Ezt egészen eddig túlzásnak éreztem, most azonban már mi is behúzódunk az árnyékába, amíg a zöld lámpára várunk. Ehhez mondjuk az is hozzátartozik, hogy a legtöbb helyen nagyon, nagyon sokat kell várni a zöldre. Tényleg napszúrást is lehetne kapni közben, annyit…

Amikor eszembe jutott a dokumentálás, sajnos éppen nem sütött a nap, pedig egészen lenyűgöző látványt nyújtanak az árnyékos folton szabályos sorban várakozó polgárok.

Hasznos (?) kiegészítőnek bizonyul ilyenkor a kis kézi ventilátor, ami az egészen mini mérettől a komolyabb, letámaszthatókig mindenhol kapható. És mindenki használja is. Nem igazán tudtunk meggyőződni róla, hogy valójában mennyire praktikus, mert (egyelőre?) nem adtuk meg magunkat a dolognak, de őszintén szólva mikor az ember amúgy is úgy tömegközlekedik, hogy az egyik kezében a táska, másikban a telefon és a bérlet – a koreaiak esetében pedig nagyon gyakran a harmadikban még egy kávé is –, akkor nem találom különösebben kényelmesnek, hogy még egy kis gépet is fogni kelljen. Ami egyébként csak azon a néhány centiméter átmérőjű körön hűsíti a testet, ahova nagyon közelről odairányítja az illető. Ez utóbbiról egy kedves ismerős eszközével sikerült megbizonyosodnunk, ám azóta sem érzünk ellenállhatatlan vágyat a modern legyező beszerzésére.

A miniventillátorról nincs képem, de azt biztosan mindenki látott már. Az érdekesebb egy olyan fotó volna, amin MINDENKINEK a kezében van egy. És bár a lehetőség adott egy ilyen kép elkészítésére, még mindig hadilábon állok az emberek arconfotózásával. Helyette egy másik jellegzetes kép, amiről külön nem emlékeztem meg: a szökőkútban hűsölés, ami szintén globális jelenség egyébként, de azért ez a lépték nem semmi.

Kifejezetten előnyös ilyen időkben az, hogy az ország egy félszigeten helyezkedik el, vagyis rengeteg tengerpart áll rendelkezésre. Egy vibrálóan forró napon nem kell mást tenni, mint elutazni a legközelebbiig, és belecsobbanni a hűsítő vízbe. Csakhogy ez azért nem ilyen egyszerű. A Szöultól a legkisebb távolságra lévő strandok nyugat felé, az incheoni repülőtér túloldalán találhatók, ami autó nélkül alsó hangon másfél óra HÉV-ezést és a végén még némi buszozást jelent. De legalább olcsó. Fel kell viszont készülni arra, hogy a tengerpart távolról sem emlékeztet a fejünkben élő képre. Pedig van homok is, víz is, ám a kettő találkozásánál a legtöbb helyen kora délutánig csak egy több kilométeres mocsaras ártér látható. Délutánra a dagály meghozza a vizet, ilyenkor a látvány már lényegesen jobb, és lehet is szaladni – bele a térdig érő vízbe. A kijelölt területen. A helyiek ráadásul mindezt neoprén ruhában, sapkában/kalapban, szemüvegben, úszógumival és mentőmellénnyel teszik. Amikor pedig megunták mindezt, visszahúzódnak a parton felállított sátortáboruk árnyékába, ami gyakran teljesen összkomfortot nyújt, asztallal, székekkel, hűtött italokkal, mini grillsütővel és azon készült ételekkel. Ez a kényelem egyébként eléggé irigylésre méltó a magunkfajta minimalistáknak, akik egy darab törölközővel és egy palack langyos vízzel próbálunk boldogulni a perzselő napon, viszont az a körülményesség amivel mindezt odaszállítják és felállítják, az már kevésbé. Jövő nyáron azért aranyközépútként lehet, hogy egy kisebb, feldobós sátorra beruházunk.

Ami a hangulatot illeti, van egyébként egyfajta bája a dolognak, a sok sátornak, a nagy piros-kék-sárga-zöld napernyőknek, a sülő grillkolbász illatának, a hagyományos nóták és a K-pop fura egyvelegének. Érdekes viszont, hogy szinte semmi infrastruktúra nem épült a strandolók köré. Se egy hangulatos sétány, se egy kósza pálmafa (ami esetleg esztétikai értéke mellett árnyékot is adhatna), se napozóágyak… beach bar-oknak, kávézóknak, izgalmas street food-osoknak pedig szintén nyoma sincs. Van néhol pár elhanyagolt, vagy jobb esetben modern kockaépületben valami vendéglátóegység, ezekben azonban szinte kizárólag nyers tengeri herkentyűket lehet fogyasztani, méghozzá egészen drágán. Esetleg jegeskávét. Aztán akad pár konténer, egyik-másikban mosdó, rendőrség, cukros-bundásvirsli-árus, és fene tudja micsoda. Illetve vannak még az elengedhetetlen convenience store-ok (kisboltok), amik végtelen mennyiségben árulják az instant ételt és a jéggel töltött műanyagpoharat a cukros levekhez. És ennyi. Ja, és időnként különböző instrukciókat mondanak be hagosbemondón, meglehetősen szigorú hangnemben, nagyon hangosan, és nagyon hosszan. Persze csak koreaiul. (Ha az ember a Squid game sorozatban hallott először jelentpsebb mennyiségű koreai beszédet, akkor ilyenkor nem tud elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy éppen a még versenyben lévők számát, a rendelkezésre álló nyereményt, és a következő feladatra vonatkozó instrukciókat mondják be…)

Vannak aztán az ország többi részén lévő partok, ebből láttunk néhányat dél-keleten Busanban, illetve egyet keleten, Sokchoban. Ezek már jobban emlékeztetnek  a klasszikus értelemben vett „beach”-re, szép tiszta homokos parttal, szállodasorral vagy legalábbis hangulatos házakkal-utcákkal mögöttük. Ilyen helyen azonban fürdőzni még nem volt szerencsénk, mert sajnos kivétel nélkül hűvös-szeles időben jártunk arra. És aztán vannak a Jeju szigetén lévő különböző strandolós élményeink, amikről már korábban esett szó, és amik egészen hozták a kívánt szintet. Az egyiken még olyan mély víz is a kijelölt fürdőterület része volt, ahol már nem is ért le a lábunk! Az egyetlen zavaró tényező csak az volt, hogy minduntalan nekünk sodródott a többi fürdőző, akik óriási, egyforma úszógumikban heverve, teljesen passzívan (de tényleg, egyetlen karcsapás vagy lábtempó nélkül) ringatóztak a víz felszínén.

Hűsítő élményt nyújthatnak még a városi strandok, amiket a térképen a „úszómedence” címszó alatt lehetett megtalálni. Múltidőben írom, mert attól függetlenül, hogy még mindig 32 fok a nappali hőmérséklet, ezek a helyek csak július közepétől augusztus végéig, az iskolai szünet idején üzemeltek. Ezek érdekessége, hogy olyan helyeket töltenek fel medencének, amik máskor köztérként szolgálnak. Ilyenkor viszont körbezárják őket kerítéssel, leállítanak tömött sorokban napernyőket a térkőre, és mehet a pancsolás. Némileg szürreális élményt nyújtott, hogy a folyóparton, szinte a híd pillérei között, a fejünk fölött elrobogó metrók alatt lehet fürdőzni, de egyébként nem rossz kezdeményezés ha arra gondolunk, hogy az átlagemberek legnagyobb része pici lakásokban lakik a sokadik emeleten, vagyis még csak egy felfújható medencébe (vagy vízzel töltött lavórba, ugyebár) sincs alkalmuk kiülni hűsölni.

A fenti lehetőségek ellenére – vagy inkább azok mellett – azért előfordultak bizony olyan napok, amikor egyszerűen ki sem merészkedtünk a házból. Pedig nekem aztán alapelvem, hogy nyáron igenis legyen meleg, és a hőség még mindig sokkal jobb, mint a hideg – és ezeket azért nagyjából még most is így gondolom. Csak kiegészítem azzal, hogy azért mindennek van határa. Amikor reggel 7-kor a meggondolatlanul kitárt ablakon olyan levegő áramlik be, mint amilyen egy tábori zuhanyzóból árad ki, miután negyvenen lezuhanyoztak forró vízzel… Vagy este 9-kor az aszfalt és a betonépületek még mindig úgy nyomják ki magukból az elraktározott hőséget, mint egy kályha… akkor bevallom, néha inkább mi is csak pihegtünk a lefüggönyözött lakásban.

A legmelegebb napokat így vészeltük át...

-B.

Egyrészt fizikailag is, miután néhány hetet otthon töltöttünk Magyarországon, másrészt pedig ide a blogra is. Legalábbis remélem, mert most aztán nagyon elhatároztam magam. (Egyelőre csak a saját nevemben írom ezt.)

Ennek a nagy elszánásnak pedig többek közt az is az oka, hogy tudatosítsam magamban a megélt élményeket és az átélt kalandokat, így is, hogy az újdonság varázsa és a rácsodálkozás már egyre kevesebb. És arra sem árt emlékeztetni magam, hogy bár továbbra sem került a kedvenc országaim közé Korea, azért rengeteg olyan dolgot ad, amitől eláll a szavam.

Szóval miután családtagokkal, barátokkal, hazai tájakkal, ízekkel, élményekkel feltöltődve – és persze sokkal fáradtabban, mint pár héttel korábban – visszatértünk Szöulba, az első napok teljes zombimódban teltek, a jetlagtől nappal kóvályogva, éjjel éberen, mindettől pedig egyre morcosabban. Az otthoni 14 fokos éjszakák és 24 fokos nappalok után ráadásul fejbevágott minket a koreai nyár, amiről sok rémhírt hallottunk már korábban, de a valóság még sokkal durvább volt. Állandó 36 fokos hőség, 42 fokos hőérzettel, 80% körüli páratartalommal, a betondzsungelben. És ha ettől még nem zsongana az ember feje eléggé, a kabócák úgy zümmögnek folyamatosan, hogy a saját gondolatokat hallani is teljesen esélytelen. Csak az okozott némi felüdülést, ha valamiért metróra kellett szállnunk, ott ugyanis a klímából kb. 18 fokos szél süvített. De aztán néhány nap alatt sikerült átlendülnünk és akklimatizálódnunk, és persze máris kezdődött (folytatódott) az, hogy nem bírtunk magunkkal, hanem rögtön azon gondolkodtunk, hová lehetne még elszökni a bágyadt nyári hétvégék alatt.

A választásunk Jeju szigetére esett, feltételezvén, hogy ha a melegtől ott sem bírnánk semmit csinálni, akkor a párszáz kilométernyi tengerparton azért valahogy majd csak eltelnek a napok. Hát elteltek, és nem is akárhogy. Ugye januárban már jártunk a szigeten, és már akkor is elvarázsolt minket az üde zöld növényeivel, a friss levegőjével, és a tenger állandó zúgásával, de akkor azért sokat rontott az összképen az állandóan fújó szél és az eső. Most viszont kifejezetten jót tett a hőségnek az, hogy kicsit járt a levegő, és hogy ameddig a szem ellát, mindenhol a tenger különböző árnyalatú kéksége, és a buja növényzet látszik szürke betontornyok helyett.

"A Dol hareubang (돌 하르방), egyfajta nagy sziklaszobor, amely a Dél-Korea déli csücskénél található Jeju-szigeten található. Védelmet és termékenységet egyaránt kínáló isteneknek tekintik őket, és kapukon kívülre helyezték őket, hogy védelmet nyújtsanak a valóságok között utazó démonok ellen. A Dol hareubangokat porózus bazaltból faragják, és akár három méter magasak is lehetnek. A szobrok arcán vigyorgó arckifejezés, pupillák nélküli kidülledt szemek, hosszú, széles orr és enyhe mosoly látható, kezük pedig a hasukon nyugszik, kissé egymás fölött. A kalapot általában fallikusnak vagy gombaszerűnek írják le. A név a koreai „kő” (돌; dol) szóból, valamint a jeju dialektus hareubang (하르방) szóból származik, ami „nagyapa” vagy „időskorú” (할아버지; harabeoji) származik."

Csütörtökön késő este érkeztünk, és még átbuszoztunk a sziget déli oldalán lévő szállásunkra – ami már önmagában egy oázis volt, ahogy a tulajnéni- és bácsi mosolyogva várt minket este 11-kor egy óriási, lusta kutyával együtt, aki félálomban hevert a lábuknál. Nem kérdeztek semmit, azt sem, hogy kik vagyunk – ki más vetődne erre ilyenkor?, kezünkbe nyomtak egy papírfecnit a szoba kódjával („tácsi, kódü, ópen”), és jó éjszakát kívántak.

Másnap reggel már az jó kezdésnek tűnt, hogy a szobánk ablakából láttuk a tengert minden irányban. Aztán gyorsan megnéztük közelebbről is, mikor a várostól kb. félórányi sétára lévő vízeséseket felkerestük, illetve körbejártunk egy szigetecskét. Ezt követően megebédeltünk egy kívülről rendkívül ízléstelen, belülről viszont egészen hangulatos és tradicionális nyershalas étteremben (a hagyományos helyeken le kell venni a cipőt, és sok helyen a földön kell ülni – ezt belőlünk úgy tűnik, hogy nem nézték ki, így asztalos-székes helyiségben kaptunk asztalt). Mivel én még a nem nyers halakkal is hadilábon állok, így kikértem az egyetlen biztonsági ételt, a rántott húst, ami itt gyerekmenünek volt aposztrofálva… Donát pedig hősiesen elfogyasztott egy nyershalas bibimbapot, és egy állítása szerint „halászlére emlékeztető, csak undorítóbb részeket tartalmazó” hallevest. Ezután elbuszoztunk egy közeli tengerpartra, ahol nagy megelégedésünkre azt láttuk, hogy strandolnak, sőt mi több, fürdőznek az emberek! Tetőtől talpig felöltözve, úszógumival, karúszóval és mentőmellényben ugyan, egy elkerített részen… de akkor is. Ez pedig itt elég nagy szó. (Az itteni „strandolási” szokásokról még nem írtunk, de egyelőre legyen annyi elég, hogy ezt sem egészen úgy csinálják, mint mifelénk.) Úgyhogy végre, koreai pályafutásunk alatt először, belevetettük magunkat mi is a tengerbe, és ráncosra áztattuk magunkat. Mire visszabumliztunk a városba, már elég késő volt, és másnapra nagy terveink voltak, így némi rántottcsirke elfogyasztása után nyugovóra tértünk.

A bizonyos másnapi nagy terv a Hallasan, a sziget közepén magasló vulkanikus hegy meghódítása volt. Ez nem csak Jeju, de egész Dél-Korea legmagasabb pontja 1950m magasan fekvő csúcsával, ami sejtelmesen sötétlik a háttérben, szinte bármerre néz az ember. A csúcstámadásra készülés nálunk abban merült ki, hogy rengeteg enni- és innivalót összevásároltunk, mert azt olvastuk, hogy semmilyen infrastruktúra nincs a hegyen. És bármilyen szkeptikusan is álltunk ehhez, valóban nem volt, ami azért igazán meglepő, mert itt minden létező túraútvonalon, hegyen, tengerparton, útkanyarulatban van legalább egy, de inkább több kisbolt, ahol az instant ételektől a bugyin át a csavarhúzóig mindent is lehet venni. És ha valahol ilyen véletlenül nem lenne, ott pedig nénik-bácsik árulják ládából az alkoholos és mentes frissítőket. Nos, a Hallasan-on tényleg semmi, de semmi nem volt 2-2 pihenőhelyet leszámítva felfelé és lefelé, ahol wc azért rendelkezésre állt, de víz már nem. (Az egyetlen, külföldieknek ivóvízként jelölt forrásnál koreaiul hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy ne igyál belőle, és bár ettől mi még megtöltöttük a kulacsunkat, néhány bácsi úgy kiabált velünk, hogy meg ne igyuk, hogy ezt végül csak végszükség esetére tartogattuk – ami szerencsére nem jött el.) Szóval jól tettük, hogy ennek a rémisztgetésnek hittünk, a többi viszont – szerencsére – túlzásnak bizonyult. Többen írták ugyanis, hogy életük legkeményebb túrája volt, hogy x időpontig fel kell érni x magasságig, különben nem engednek tovább, stb, és egyébként csak előzetes regisztrációval lehetett elindulni felfelé, valójában tökéletesen edzetlenül egy nagyobb elszánással könnyedén felértünk a csúcsra. A neheze nekünk inkább ezután kezdődött, ugyanis bár úgy éreztük célba értünk, ez még csak az út első fele volt, és addig nem számoltunk a nagyjából 1300 méternyi ereszkedéssel, ami még ezután várt ránk, ráadásul szinte kizárólag lépcsőn… nagyjából fél óra után kezdett el durván remegni a lábam, közben beborult az ég, az útitársak is elmaradoztak, így kezdett kissé zord és kilátástalan lenni az egész, de aztán hosszú-hosszú és egyre szótlanabb menetelés után csak leértünk – de azért addigra bevallom, egy kicsit elfáradtunk. A közelben végre sikerült egy forró csípős levest és kimbapot ennünk, ahol a nagyjából 70 éves néni felháborítóan jóízűen nevetett ki, amikor próbáltam feltápászkodni az asztaltól hangos nyögésektől kísérve. Mindennel együtt csodálatos, szinte eksztatikus élmény volt magunk mögött tudni a hegyet, és végül még arra is maradt erőnk, hogy betérjünk egy ígéretes kraftsörös helyre is, ami szerencsére nem okozott csalódást. Sőt.

Vasárnapra a járás kissé túl nagy kihívásnak bizonyult mindkettőnknek, és a hőség is bekeményített, így úgy döntöttünk, hogy elbuszozgatunk a sziget nyugati oldalán (télen a keletit utaztuk körbe, így meglett a teljes szigetkör), és megállunk egy szép strandon heverészni. A szép strand alatt itt hófehér homokos, kristálytiszta vízű partot értek, amiről nem is tudtunk, hogy ehhez hasonló egyáltalán létezik az országban. Sajnos itt is csak a kijelölt részen lehetett fürdeni, ahol derékig érőnél csak kicsit volt mélyebb a víz… de azért akkor is nagyon, nagyon jólesett a ragyogó, hűvös vízben úszkálni, különösen a rendkívül megfáradt tagjainkkal. Az ilyen helyeken gyakran teszem fel azt a költői kérdést, hogy vajon miért nem itt van minden koreai. Mert bizony ha én helyi lennék, biztosan mindig itt lennék. De közben persze nem bánom, hogy nincsenek ott mind, hiszen nem mellesleg ez is az egyik varázsa Jejunak: hogy sokkal élhetőbb léptékű az egész, nincs rajta se tömeg, se dugó, toronyházak is csak elvétve; és talán éppen emiatt, az emberek is mintha nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, kedvesebbek, előzékenyebbek lennének. Nem tudom, minden esetre nagyon idilli napokat töltöttünk itt, egy lopott kis utónyaralást, mielőtt minden visszatér végleg a normális kerékvágásba.

Jejura pedig még biztosan (újra) visszamegyünk!

-B

A húsvéti négynapos hétvége akkor is jó apropó az utazásra, ha az ember addig néhány napja érkezett meg Vietnámból, ezért mi is megpörgettük ismét a a Skyscanner "Fedezz fel bármit"-rulettkerekét. Bíztunk benne, hogy szembejön valami opció, amire elég ez a négy nap, de nem megyünk tönkre bele. Így esett a választásunk Manilára. Miután megvettük a repjegyeket, számos útibeszámolóban elolvashattuk, hogy ennél rosszabb hely nincs ezen a bolygón, fusson tehát mindenki, akinek kedves az élete. Ambivalens érzésekkel indultunk hát útnak. 

A város bizonyos részei első ránézésre nem különösebben bizalomgerjesztőek, szerencsére a szállásunk is egy ilyen részen volt, így volt alkalma szépíteni az első benyomáson. Nem állítom persze, hogy nincsenek valóban életveszélyes részei Manilának (azt sem, hogy vannak ilyenek), de mi vagyunk az élő példa, hogy itt sem esznek mindenhol embert.

Végre az én gyomromat is kiütötte az ázsiai konyha? Igen. Megbántuk? Nem. Visszamennénk? Nem hiszem, hacsak valamelyik szigetre tovább nem utazunk.

D. 

Eléggé eltűntünk az utóbbi időben, de meg tudjuk magyarázni. Tényleg.

Sajnos az egyik ok részben az, amit sokan már a blogolás ötletének megszületésekor előrevetítettek: a lelkesedés elvesztése. Ez persze így önmagában nem teljesen igaz, inkább csak úgy fogalmaznék, hogy kezdünk egyre otthonosabbak lenni itt, és ezáltal egyszerűen egyre kevesebb dolgon kapjuk fel a fejünket; egyre ritkábban ér minket olyan élmény vagy inger, amiről úgy érezzük, hogy feltétlenül be kell számolni róla; sok dolog ami elsőre különlegesnek tűnt, ma már szinte hétköznapi.

A másik fő ok az, hogy végre végre végre elkezdett tavaszodni, a legváratlanabb helyeken is piros és rózsaszín és pink és lila és fehér és sárga virágok vannak és zsenge zöld levelek, sokáig világos van, és a hőmérséklet egyre gyakrabban megy 20 fok fölé – vagyis egyre többet mozdulunk ki a lakásból. Így az élményanyag csak gyűlik, a feldolgozására szánható idő viszont kevesebb.

Ezeket remélhetőleg idővel sikerül ellensúlyozni, viszont van egy harmadik, teljesen objektív mentségünk is, nevezetesen, hogy először utaztunk el hosszabb időre, ráadásul országon kívül. Ez pedig a nettó utazással töltött időn kívül egyrészről előkészületeket is igényelt, másrészről pedig még mindig pihenjük kifele. Kárpótlásul viszont feltöltünk ide nagyjából 52363467 fotót a kalandokról!

B.