Hosszú-hosszú idő után, a bennem kavargó különös érzések megörökítésének igénye végre újra rávitt arra, hogy írjak.
A Han folyó téli pompájában
Jónéhány hete ugyanis olyan erővel tör rám egyfajta furcsa, nosztalgia-szerű érzés, hogy muszáj foglalkoznom vele. És minél inkább boncolgatom, annál inkább úgy tűnik, hogy mostanra érett be igazán számomra ez a sajátos koreai életérzés – amiben aztán most lubickolok! Ami külön érdekes, hogy mindez februárban tört rám, ami már otthon is a legdepresszívebb időszakaim közé tartozott, itt pedig a még inkább kínkeservesen lassan vánszorgó, szürke és eseménytelen télnek is a legkilátástalanabb időszaka. A táj már hónapok óta nem sok szépséget tartogat, a színek teljesen eltűntek, a rügyezésnek még a gondolata is nagyon távoli, és valamennyi, a téli napokra tartogatott programot már kipipáltuk. És mégis, a szabadidőnknek azt a részét, amit így vagy úgy sikerül kint töltenünk, egyszerűen imádom – és már előre hiányolom abból az életünkből, aminek ez már nem lesz része. Mindehhez valószínűleg sokat hozzátesz az, hogy nemrég átléptük a mágikus félidőt, ahonnan már visszafelé számolódnak a napok, és amikor az ember elkezd azon matekozni, hogy hogy fog még beleférni az a sok terv a hátralévő időbe. Pedig még az sem kevés, sőt… de gyanítom, hogy részben innen a nosztalgia. Részben pedig onnan, hogy tudjuk, és sokszor tudatosítjuk is, hogy olyan életet élünk itt most, amire az embernek felnőtt élete során ritkán adódik lehetősége: relatíve sok a szabadidőnk, és azt ráadásul azzal töltjük, amivel csak szeretnénk. Nem igazán vannak családi programok, baráti összejövetelek, osztálytalálkozók, születésnapok, esküvők, vagy bármiféle kötelezettségek, amik kitöltik az iskolaéveket követő élet szabad estéit és hétvégéit. Ennek persze megvannak a maga előnyei és hátrányai is (utóbbiba néha hajlamos is vagyok belesüppedni), de mindenféleképpen egy nagyon sajátos szabadságot, és ezzel együtt idillt kölcsönöz a mindennapoknak, mintha egy nagy hosszú nyaralás, vagy randevú lenne az egész ittlétünk. Persze, ha a napok nagyobb részét kitevő, lelkivilágunkat és idegeinket változó mértékben próbára tevő munkát nem számítjuk.
Az egyébként sem élénk színvilágáról híres város tél végére egy kifakult régi fényképre emlékeztet
Szóval - a bekuckózáson túl - bóklászunk, eszünk, iszunk, kávézunk, mozizunk, kirándulunk, felfedezünk, megfigyelünk folyamatosan. És egy ideje már nagyon is jól tudjuk, hogy mindezt hol és hogyan tegyük és hogy körülbelül mire számíthatunk, és ennek megfelelően indulunk neki az újabb kalandoknak. Már messziről csábítanak minket a kis kifőzdék, ahol a tulajdonos nénik szó nélkül, vagy éppen kissé feddő hangsúllyal kiabálva szolgálják ki a vendégeket a különböző, kőtálban fortyogó ételekkel. Már a térképre nézve felismerjük azokat a kis kávézókat, ahol különböző pörkölésű, egzotikus kávékból lehet minőségi, nagy gonddal készített specialty kávékat venni – az általában hosszúhajú, tetovált barista fiútól. A járt út helyett amikor csak tehetjük, újabb mellékutcákba fordulunk be, tudva azt, hogy mindig fogunk valami kis érdekességet találni: egy különleges kis udvart, romok közül kinövő fácskát, kifeszített szárítókötélen száradó halakat, leterített ponyván szikkadó zöldségeket, netán egy újabb eldugott éttermet, kávézót, vagy könyvesboltot. Tudjuk, hogy merre kell sétálni ahhoz, hogy a babakocsiba kényszerült, tökéletesre frizurázott, pulóvert és kiscipőt viselő ölebek mellett nagytestű, vidáman szaladó kutyákkal találkozzunk, akik néha nedves orrukat hozzánk érintve barátkoznak velünk. Amikor csak tehetjük, elhagyjuk Szöult és eltöltünk egy-két napot vidéken, ahol néha hálás vagy éppen meglepett tekintetek fogadják csetlő-botló kommunikációnkat, míg máskor szemek sem rebbennek, hogy mégis mit keres itt két fura nyelven beszélő külföldi, a helyiekkel teljesen azonos bánásmódban részesülünk. Járunk a hegyekre, nem csak a legnépszerűbb túraösvényekre, hanem azokra is, ahol kizárólag helyi nyugdíjasok róják a kilométereket profi hegymászóknak való felszereléssel és hatalmas hátizsákkal – amiből aztán a pihenőhelyen előkerül számos fogás kimchivel és magkeollival együtt, fokhagyma- és alkoholszagba borítva a környéket.
És ha már az ételeknél tartunk… egészen biztos vagyok benne, hogy a koreai konyha nagyobb hányadával még csak nem is találkoztunk közelről, és egyébként egy részévek valószínűleg már nem is fogunk. Az áttetsző, szabályos vékony szeletekre szelt nyers hal még mindig nem vonz (engem!, Donát megkóstolná, csak nem vállalja egyedül a négy főre méretezett sashimi-tálat), ahogy a különböző izgő-mozgó, összeugró, mindenféle emberi külső és belső szervekre emlékeztető kagylók, vagy a nem túl kellemes illatot árasztó sült bél-jellegű ételek sem. De! A rizsből, rizstésztából készült mindenféle ételek, az asztalunkon sütni vagy főzni szükséges húsok, és a nem nyers halak világában egyre magabiztosabban kalandozunk, aminek gyakran kellemes csalódás az eredménye. Ha valami elsőre ízetlennek tűnne a mi só-bors-paprika-fokhagyma különböző kombinációihoz szokott ízlelőbimbóinknak, már tudjuk, hogy hozzá kell enni a számos kis tálkában tálalt különböző banchan-ok valamelyikét, és máris kihozzák egymás ízét. Ha valami nem okozott maradandó élményt, akkor elkönyveljük, hogy ezt legalább máskor már nem kell kikérni, de legalább megkóstoltuk ezt is. (Nekem ilyen volt például a híres ginzenges-egészcsirkés, hagyományosan életerőt adó samgyetang leves, Donátnak pedig a juk, ami egyfajta rizsből, vagy tökből, babból, stb. készült kása.) Sok idő után végre jártunk halkszavú buddhista szerzetes által működtetett apró és puritán tradícionális teaházban, Észak-Koreából menekült nők által üzemeltetett étteremben, és közvetlenül a tengerparton lévő halas etetőben is. És még mindig mennyi mindent nem próbáltunk ki… Ami egytől-egyig minden helyre igaz, hogy végtelen figyelmességgel bánnak a vendéggel, akár idős házaspár, akár fiatal hipsterek működtetik a helyet. Vannak kedvenceink a környéken, ahova rendszeresen visszajárunk – amit a személyzet gyakran egy hálás mosollyal nyugtáz, se többel, se kevesebbel. Automatikusan nyúlunk a vízért, az evőeszközért, tudjuk hol vannak – ha vannak – a köretek, ismerjük mit és hogyan kell rendelni és fizetni (és megenni…), tudjuk mikor kell menni ahhoz, hogy biztosan legyen helyünk. Mindezek nem tűnnek nagy dolognak, de visszagondolva az első itteni heteinkre, azoknak minden zavarával és bizonytalanságával, rájöttünk, hogy óriási előrelépés az, hogy komfortosan és otthonosan mozgunk ebben a világban.
És közben, furcsamód, valóban az otthonunkká vált. A nem túl sok izgalmat tartogató, szeles, forgalmas, járda nélküli, meredek utcánkon tudjuk, hogy melyik iroda ablakán kell benéznünk ahhoz, hogy egy lustálkodó kutyát vagy macskát lássunk. Ismerős arcok jönnek szembe az utcán minden délben, a szomszédos épületben működő iroda egyenkabátjában, amikor velünk egyidőben ők is ebédelni indulnak. Biccent a koreai-mexikói étterem tulaja, ránk köszönnek a kávézókból, szembejön a fodrászunk. Figyeljük a kézzel kiírt napi menüt az egyik étteremben, azt böngészve, hogy melyik nap készítik majd a kedvencünket. A másik étterembe bármikor szívesen betérünk, mert tudjuk, hogy mindig lesz helyünk, és számos fogásukat nagyon szeretjük. Tudjuk, melyik nap melyik üzletben van szünnap, és szomorúan konstatáljuk, ha egy kedves helyünk egyik napról a másikra bezár. Ismerjük az omladozó házak közötti labirintusokon keresztül a legrövidebb utat a buszmegállóig, és már előre mosolygunk, ha látjuk, hogy valaki egy hatalmas autóval közelít egy lehetetlenül apró kereszteződéshez. Tudjuk, melyik boltba kell menni olcsó eperért, hogy hol fogunk tudni nagy eséllyel még este 10-kor is bagettet venni, vagy hogy hol érdemes vintage ruhadarabokra vadászni. Magabiztosan, nyugodtan navigálunk ebben a különös világban, és a legtöbb dolgot, amiken az elején olyan sokat bosszankodtunk, már csak egy elnéző mosollyal vesszük tudomásul.
Ha valaki tehát ma megkérdezi, milyen itt, szemrebbenés nélkül rá tudom vágni: imádom! Pedig nagyon nem volt ez így eleinte – és itt nem az első néhány napról vagy hétről beszélek. Lassan, nehezen, a külső rétegeket lassacskán lehámozva, hosszú hónapok alatt alakult ki bennem egy egyre mélyebb, összetettebb szeretet, sőt ragaszkodás ez iránt a számunkra igencsak furcsa ország iránt. Sőt, ha pontosabb akarok lenni, talán inkább a lakói iránt. Pedig mennyi számunkra érthetetlen, vagy akár bosszantó inger ér minket még mindig, nap mint nap… de annál hálásabbak vagyunk a legapróbb kedves, vicces, vagy éppen megható interakcióért, és szerencsére ezekből is van bőven, főleg ha nyitottak vagyunk rá. Imádom, és igyekszem kiélvezni minden percét addig, amíg számunkra még úgy tűnik, hogy végtelen időnk van itt. Mert egy szempillantás alatt az utolsó hetek rohanásában találjuk magunkat, aztán pedig utoljára bumlizunk ki az incheoni repülőtérre, és onnantól többé nem lesz alapvetés, hogy kalguksu-t (kézzel, búzalisztből készített tésztát tartalmazó levest) ebédelünk, a Han folyó partjára járunk sétálni, és hogy a Yongsan-gu városrészt az otthonunknak nevezhetjük.
-B