Egészen Koreába költözésünkig azt gondoltam, hogy kedélyesen az időjárásról csevegni – a briteken kívül – csak azoknak való, akiknek hirtelen semmi más alkalmasabb téma nem jut az eszükbe, amiről diskurálhatnának. Ezen álláspontom azonban gyökeresen megváltozott az utóbbi időben.

Mivel alapvetően Koreában ugyanaz a négy évszak volt várható, mint otthon, így nagy meglepetésekre nem számítottunk. Sok helyen olvastuk ugyan, hogy itt igazán csak a tavasz és az ősz élvezhető, de legalább ezek nagyon rövid ideig tartanak, azért valljuk be, ez sincs már nagyon másképp Magyarországon sem. Mégis… valahogy még ezek az ugyanolyan évszakok is kissé máshogy viselkednek itt, leginkább sokkal szélsőségesebbek, mint ahogy otthon megszoktuk. Ez pedig egy olyan inger, ami folyton arra készteti az embert, hogy zsémbes nyugdíjas módjára állandóan megjegyzéseket tegyen az aktuális időjárásra. A téli, csontig hatoló hidegekről ragyogó napsütéssel és szibériai szelekkel már írtunk korábban, ahogy a fullasztóan párás nyári forróságról is említést tettünk, így most arra térnék ki részletesebben, hogy ez utóbbit hogy lehet itt átvészelni.

Szerencsére a legrosszabb részét még nem tapasztaltuk meg, van ugyanis néhány hétnyi monszun a nyár közepén, vigasztalhatatlan esőkkel és szürkeséggel, mi azonban éppen ennek az első napján indultunk Magyarországra, és valahol az utolsó napokban tértünk vissza. (Így legalább sok hónap után először a taxizást is kipróbáltunk, mert bár remekül el lehet jutni bármelyik reptérre tömegközlekedve, a legközelebbi metrómegálló 15 perc sétára van tőlünk – és a függönyszerű esőben még ez is elképzelhetetlen távolságnak tűnt.) De ha monszunból nem is, tájfunból azért kijutott nekünk is, bár ez minden előzetes rémisztgetés ellenére Szöulban végül kimerült egy kiadósabb esőben. Azért radarképen izgalmasan nézett ki.

Érdekes várostervezési sajátosságnak tartom, hogy bár láthatóan a koreai nép retteg a naptól, és minden lehetséges eszközzel védekezik ellene, rengeteg olyan óriási letérkövezett terület van, ami mindenféle fát, vagy bármilyen más árnyékot adó objektumot tartalmazna. Ezzel szemben viszont hamar megfigyeltük, hogy majdnem minden zebránál egy igencsak túlméretezett ernyő van felszerelve. Ezt egészen eddig túlzásnak éreztem, most azonban már mi is behúzódunk az árnyékába, amíg a zöld lámpára várunk. Ehhez mondjuk az is hozzátartozik, hogy a legtöbb helyen nagyon, nagyon sokat kell várni a zöldre. Tényleg napszúrást is lehetne kapni közben, annyit…

Amikor eszembe jutott a dokumentálás, sajnos éppen nem sütött a nap, pedig egészen lenyűgöző látványt nyújtanak az árnyékos folton szabályos sorban várakozó polgárok.

Hasznos (?) kiegészítőnek bizonyul ilyenkor a kis kézi ventilátor, ami az egészen mini mérettől a komolyabb, letámaszthatókig mindenhol kapható. És mindenki használja is. Nem igazán tudtunk meggyőződni róla, hogy valójában mennyire praktikus, mert (egyelőre?) nem adtuk meg magunkat a dolognak, de őszintén szólva mikor az ember amúgy is úgy tömegközlekedik, hogy az egyik kezében a táska, másikban a telefon és a bérlet – a koreaiak esetében pedig nagyon gyakran a harmadikban még egy kávé is –, akkor nem találom különösebben kényelmesnek, hogy még egy kis gépet is fogni kelljen. Ami egyébként csak azon a néhány centiméter átmérőjű körön hűsíti a testet, ahova nagyon közelről odairányítja az illető. Ez utóbbiról egy kedves ismerős eszközével sikerült megbizonyosodnunk, ám azóta sem érzünk ellenállhatatlan vágyat a modern legyező beszerzésére.

A miniventillátorról nincs képem, de azt biztosan mindenki látott már. Az érdekesebb egy olyan fotó volna, amin MINDENKINEK a kezében van egy. És bár a lehetőség adott egy ilyen kép elkészítésére, még mindig hadilábon állok az emberek arconfotózásával. Helyette egy másik jellegzetes kép, amiről külön nem emlékeztem meg: a szökőkútban hűsölés, ami szintén globális jelenség egyébként, de azért ez a lépték nem semmi.

Kifejezetten előnyös ilyen időkben az, hogy az ország egy félszigeten helyezkedik el, vagyis rengeteg tengerpart áll rendelkezésre. Egy vibrálóan forró napon nem kell mást tenni, mint elutazni a legközelebbiig, és belecsobbanni a hűsítő vízbe. Csakhogy ez azért nem ilyen egyszerű. A Szöultól a legkisebb távolságra lévő strandok nyugat felé, az incheoni repülőtér túloldalán találhatók, ami autó nélkül alsó hangon másfél óra HÉV-ezést és a végén még némi buszozást jelent. De legalább olcsó. Fel kell viszont készülni arra, hogy a tengerpart távolról sem emlékeztet a fejünkben élő képre. Pedig van homok is, víz is, ám a kettő találkozásánál a legtöbb helyen kora délutánig csak egy több kilométeres mocsaras ártér látható. Délutánra a dagály meghozza a vizet, ilyenkor a látvány már lényegesen jobb, és lehet is szaladni – bele a térdig érő vízbe. A kijelölt területen. A helyiek ráadásul mindezt neoprén ruhában, sapkában/kalapban, szemüvegben, úszógumival és mentőmellénnyel teszik. Amikor pedig megunták mindezt, visszahúzódnak a parton felállított sátortáboruk árnyékába, ami gyakran teljesen összkomfortot nyújt, asztallal, székekkel, hűtött italokkal, mini grillsütővel és azon készült ételekkel. Ez a kényelem egyébként eléggé irigylésre méltó a magunkfajta minimalistáknak, akik egy darab törölközővel és egy palack langyos vízzel próbálunk boldogulni a perzselő napon, viszont az a körülményesség amivel mindezt odaszállítják és felállítják, az már kevésbé. Jövő nyáron azért aranyközépútként lehet, hogy egy kisebb, feldobós sátorra beruházunk.

Ami a hangulatot illeti, van egyébként egyfajta bája a dolognak, a sok sátornak, a nagy piros-kék-sárga-zöld napernyőknek, a sülő grillkolbász illatának, a hagyományos nóták és a K-pop fura egyvelegének. Érdekes viszont, hogy szinte semmi infrastruktúra nem épült a strandolók köré. Se egy hangulatos sétány, se egy kósza pálmafa (ami esetleg esztétikai értéke mellett árnyékot is adhatna), se napozóágyak… beach bar-oknak, kávézóknak, izgalmas street food-osoknak pedig szintén nyoma sincs. Van néhol pár elhanyagolt, vagy jobb esetben modern kockaépületben valami vendéglátóegység, ezekben azonban szinte kizárólag nyers tengeri herkentyűket lehet fogyasztani, méghozzá egészen drágán. Esetleg jegeskávét. Aztán akad pár konténer, egyik-másikban mosdó, rendőrség, cukros-bundásvirsli-árus, és fene tudja micsoda. Illetve vannak még az elengedhetetlen convenience store-ok (kisboltok), amik végtelen mennyiségben árulják az instant ételt és a jéggel töltött műanyagpoharat a cukros levekhez. És ennyi. Ja, és időnként különböző instrukciókat mondanak be hagosbemondón, meglehetősen szigorú hangnemben, nagyon hangosan, és nagyon hosszan. Persze csak koreaiul. (Ha az ember a Squid game sorozatban hallott először jelentpsebb mennyiségű koreai beszédet, akkor ilyenkor nem tud elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy éppen a még versenyben lévők számát, a rendelkezésre álló nyereményt, és a következő feladatra vonatkozó instrukciókat mondják be…)

Vannak aztán az ország többi részén lévő partok, ebből láttunk néhányat dél-keleten Busanban, illetve egyet keleten, Sokchoban. Ezek már jobban emlékeztetnek  a klasszikus értelemben vett „beach”-re, szép tiszta homokos parttal, szállodasorral vagy legalábbis hangulatos házakkal-utcákkal mögöttük. Ilyen helyen azonban fürdőzni még nem volt szerencsénk, mert sajnos kivétel nélkül hűvös-szeles időben jártunk arra. És aztán vannak a Jeju szigetén lévő különböző strandolós élményeink, amikről már korábban esett szó, és amik egészen hozták a kívánt szintet. Az egyiken még olyan mély víz is a kijelölt fürdőterület része volt, ahol már nem is ért le a lábunk! Az egyetlen zavaró tényező csak az volt, hogy minduntalan nekünk sodródott a többi fürdőző, akik óriási, egyforma úszógumikban heverve, teljesen passzívan (de tényleg, egyetlen karcsapás vagy lábtempó nélkül) ringatóztak a víz felszínén.

Hűsítő élményt nyújthatnak még a városi strandok, amiket a térképen a „úszómedence” címszó alatt lehetett megtalálni. Múltidőben írom, mert attól függetlenül, hogy még mindig 32 fok a nappali hőmérséklet, ezek a helyek csak július közepétől augusztus végéig, az iskolai szünet idején üzemeltek. Ezek érdekessége, hogy olyan helyeket töltenek fel medencének, amik máskor köztérként szolgálnak. Ilyenkor viszont körbezárják őket kerítéssel, leállítanak tömött sorokban napernyőket a térkőre, és mehet a pancsolás. Némileg szürreális élményt nyújtott, hogy a folyóparton, szinte a híd pillérei között, a fejünk fölött elrobogó metrók alatt lehet fürdőzni, de egyébként nem rossz kezdeményezés ha arra gondolunk, hogy az átlagemberek legnagyobb része pici lakásokban lakik a sokadik emeleten, vagyis még csak egy felfújható medencébe (vagy vízzel töltött lavórba, ugyebár) sincs alkalmuk kiülni hűsölni.

A fenti lehetőségek ellenére – vagy inkább azok mellett – azért előfordultak bizony olyan napok, amikor egyszerűen ki sem merészkedtünk a házból. Pedig nekem aztán alapelvem, hogy nyáron igenis legyen meleg, és a hőség még mindig sokkal jobb, mint a hideg – és ezeket azért nagyjából még most is így gondolom. Csak kiegészítem azzal, hogy azért mindennek van határa. Amikor reggel 7-kor a meggondolatlanul kitárt ablakon olyan levegő áramlik be, mint amilyen egy tábori zuhanyzóból árad ki, miután negyvenen lezuhanyoztak forró vízzel… Vagy este 9-kor az aszfalt és a betonépületek még mindig úgy nyomják ki magukból az elraktározott hőséget, mint egy kályha… akkor bevallom, néha inkább mi is csak pihegtünk a lefüggönyözött lakásban.

A legmelegebb napokat így vészeltük át...

-B.