Ritka alkalmak egyike: szombat kora délután van, egyedül üldögélek egy kávéval és egy könyvvel egy itaewoni kávézóban. Donát a nyelviskolás barátaival van, várhatóan csak este jön haza, addig én élvezem a magammal töltött időt. Megfigyelem magam körül az embereket, az utcán a történéseket, rácsodálkozom újra, hogy mennyire csúf tud lenni a város, különösen így a tél közepén, amikor még csak a növényzet sem dobja fel. A kezem lefagy – fűtés ugyanis a legtöbb helyen nincs, legyen az étterem, kávézó, vagy múzeum. Kicsit túl hangosan szól a zene, de nem bánom: tinikorom kedves zenéi szólnak, Green Day, Linkin Park, The Offspring… Körülöttem mindössze két külföldi, akik hozzám hasonlóan laptoppal és könyvvel ülnek itt, láthatóan nem fél órára érkeztek. Illetve jött nemrég egy fiatal koreai pár, a 2 fok ellenére jeges kávék vannak előttük, és sütik. A lány nagyon hangosan és nagyon hosszan ásított, aztán mindketten a telefonjaikba merültek. Nem sokkal később a lány elfeküdt a párnákon, lábát felhúzta a kabátja alá, a szemét becsukta, és azóta alszik?, meditál?, pihen? az ordító zene és a félig megivott kávé ellenére. Furán érzem magam, de nem rosszul. A környezetem közel sem idilli, az ország még mindig nem lett a kedvenc helyem a földön – és azt hiszem, már nem is lesz, de mostanra megtanultam elfogadni, az otthonomként tekinteni rá. Tovább megyek, valójában meg is kedveltem az idegenségével, a furcsaságaival együtt, jóllehet még mindig gyakran rácsodálkozom dolgokra, és sokmindent nehéz megértenem az emberek viselkedésével kapcsolatban. Pedig most különösen nehéz időszak ez itt szerethetőség szempontjából: fél éve nem voltunk otthon, és nagyjából még fél év eltelik, mire újra töltődhetünk egy kicsit a szívünknek kedves emberek társaságában, megnyugtatóan ismerős környezetben. Aztán ugye a tél közepe van, szürkeség, hideg, a szép havak már rég elolvadtak, messze még a cseresznyevirágzás… és mindez óriási kontrasztban van azzal, hogy egy hete jöttünk haza egy hosszabb malajziai kalandozásból, ami túlzás nélkül maga volt a földi paradicsom: élénk színek, soha nem érzett ízek, ingerlő illatok, buja természet, élet mindenhol, kedves és közvetlen emberek… a tökéletes ellenpólusa mindennek, ami itt van. Szóval igazán nem könnyű ilyenkor szeretni Koreát, de furcsamód mégis egészen jól megy. Nyilván segít a gondolat, amit gyakran tudatosítok: hogy nem itt kell megöregednünk. Abba belegondolni is rossz. De így, néhány évre igazán érdekes hely, különösen ha az ember nyitottsággal fordul felé, megpróbálja minél inkább megfigyelni, megismerni, megérteni mélységeiben.

Teljesen átfagytam már, időközben pedig érkezett két fiatalember, az egyikük külföldi, a másik koreainak tűnik, és elképesztően hangosan, a zenét túlharsogva beszélgetnek egymással, amerikai angolul. Az eddig békésen pihengető lány felkelt, most csendesen beszélgetnek a barátjával. Velem szemben, az utca túloldalán üres üzlethelyiségek, omladozó, összegraffitizett homlokzattal. Mellette beálványozott épület, helyi módra körbevéve az építkezés idejére mobil falakkal és élénk színű hálóval. A lézengő embereken szinte kivétel nélkül fekete vagy bézs színű kabát, sötét melegítő vagy farmer, sportcipő. Pedig ez elvileg egy színesebb része a városnak, de úgy néz ki a más színű ruhákat viselők ebben a napszakban valahol máshol járnak éppen. Azóta Red Hot Chili Peppers és Blink182 szól főleg, ami engem teljesen visszarepített 14 éves koromba, esélytelen lenne már a magammal hozott könyvre figyelnem. De elég is volt belőle, nehéz mű, rátelepszik az ember lelkére, gondolataira, így nem is bánom, hogy azóta magukkal ragadtak az emlékek, és a körülöttem lustán hömpölygő szombat délutáni élet megfigyelése. És még egy furcsa érzés: hogy néhány év múlva szinte biztos, hogy erre a különös helyre, és az itt eltöltött, vegyes érzésekkel teli időszakra is erős nosztalgiával fogok visszagondolni.

2024. február 3.

-B