Az időjárás errefelé beleszól néha a tervezett programba. A túrázás itt igen népszerű szabadidős tevékenység, mi pedig már otthon is szerettük, így egyik vasárnap nekiindultunk a régi városfal vonalát többé-kevésbé követő népszerű túraútvonalra. Ez teljes egészében városon belül halad, de úgy hallottuk, hogy itt-ott ennek ellenére egészen közelinek tűnik a természet is. Nagyjából másfél kilométer után adtuk fel a dolgot, az utcán elviselhetetlenül hideg volt, ráadásul a megtett szakasz nem is volt különösebben érdekes. A falból ezen a részen nem sok maradt meg, többek között ezért ilyen rövid távon is többször sikerült eltévedni. Másrészt a turistajelzések sem voltak nagy segítségünkre, ebben a műfajban egészen biztosan jobbak vagyunk mi otthon a kék-piros-sárga-zöld jelzések egyszerű, de nagyszerű rendszerével. Az itteni megoldás szerint kissé hektikusan, villanyoszlopokon nyilazzák ki az útvonalat, kiegészítve időnként a járdán elhelyezett fémplakettekkel.

A jelzéseken nem, a hőérzeten viszont mindenképpen sokat tud segíteni a megfelelő ruházat, ezért a következő hétvégén fel is kerekedtünk a helyi Decathlonba, hogy beszerezzük a téli túrázáshoz, illetve a súlyos mínuszokban csak egy gyors esti sétához is elengedhetetlen cuccokat. (Utóbbival a helyiek vitatkoznának, egész sokan sétálnak ilyen-olyan papucsokban akár fagypont alatt is.)

Az időjárás viszont ismét keresztülhúzta a számításainkat. Olyan gyönyörű napsütéses idő volt, hogy vásárlás helyett inkább ismételten nekimentünk a legutóbbi túrának, folytatva onnan, ahol előző héten abbahagytuk. Jobban nem is dönthettünk volna.

Egy nagyon rövid városi szakasz után csodálkoztunk rá, hogy milyen jóképű hegyek mosolyognak ránk a horizontról, gyanakodni is kezdtünk, hogy az a “vonal”, ami húzódik rajtuk, az a városfal lehet, amit követnünk kellene. Nem tévedtünk, így nem sokkal később már az imént velünk szemező hegyet másztuk, ahonnan aztán elképesztő kilátás nyílt a városra. A következő kép nagyjából félúton készült, háttérben a város körüli hegyek és a Namsan Tower.

A terep általában véve nem volt különösebben kemény, a 338 méter magas csúcs közelében volt csak néhány méter, ahol a komolyabb emelkedés kicsit megizzasztott minket. A helyiek ennek ellenére óriási, látszólag több napi cuccal megpakolt hátizsákokkal, himalája-mászó szerelésben özönlötték el a hegyet. Komolyan érdekelne mi mindent visznek ilyenkor magukkal (nagyjából 20 perc távolságra voltunk a nyüzsgő várostól). Így másztuk meg a messzeföldön híres Namsan Towerről elnevezett Namsan után a második csúcsot a városban, ez volt az Inwangsan.

Az hegyvonulat következő csúcsai előtti kis völgyben bronzszobrok fogadtak minket. Ezek egy 1968-as északi osztag visszaverése során hősi halált halt két rendőrnek állítanak emléket, ők azóta is bronzba öntve őrzik a fővárost az északi szomszédoktól.

Mivel eredetileg nem túrázni indultunk, két apró csomag háztartási kekszet leszámítva nem nagyon volt nálunk élelem (ezeket Jézus nevében nyomta a kezünkbe egy úr még a városi szakaszon, kösz Jézus, u da real MVP). A hegy lábánál kisvárosias utcák egyikén be is tértünk egy hangulatos, és elég népszerűnek látszó kis étterembe, ahol szinte kizárólag tonkatsut (a rántott hús regionális megfelelője) szolgáltak fel. Nem bántuk meg.

Ezután kintlétünk során először metróra szállva szeltük át a várost, hogy megnézzük az európai karácsonyi vásárt, ahová több ország követsége is kitelepült, hogy megmutassa hogyan űzik ezt a játékot a műfaj nagyjai néhányezer kilométerre Nyugatra. A tömeg óriási volt, az áru ezen a ponton már kevesebb, ezért a magyar standtól beszerzett egy-egy forraltbor után el is hagytuk a rendezvényt.

Nem ez volt viszont a hétvége egyetlen magyar vonatkozású eseménye. Alig egy nappal korábban a Liszt Intézet magyar kulturális programján vettünk részt. Ez egy többnapos programsorozat volt, minden földi jóval. Tartottak filmvetítéseket, egy Krasznahorkai-regény koreai fordítójával beszélgetést a könyvvel kapcsolatban, de a program része volt egy rövid komolyzenei koncert, és helyben egyelőre nem kapható magyar borok kóstolója is. Mi az utóbbi kettőn tettük tiszteletünket, egészen különös élmény volt itt a világ másik végében hallgatni Brahms magyar táncait. A hangszerelést nem bonyolították túl: egy zongora kísért egy csellót, a puritán hangzás viszont nem rontott az élményen, a zenészek minden elismerést megérdemelnek. Ezt meg is kapták, az előadás után a kis terem teltházának nagyja úgy rohamozta meg őket közös fotókért, mintha a BTS lépett volna fel. Ezek szerint itt sem csak a K-Popnak van közönsége.

A koncertet követően a magyar borvidékek rövid ismertetője után meg is kóstolhattunk néhány hazai bort, amire itt ritkán adódik lehetőség (van import-Tokaji, de nem viszik túlzásba). Úgy alakult, hogy az asztalunk fele magyarokból, a másik fele (angolul elég jól beszélő) helyiekből állt, a nyelvi akadályok hiányában pedig a program végére talán a miénk lett a "legrosszabb" asztal, viszont meggyőződésem, hogy a hangulat nálunk volt a legjobb. Nem vagyok egy kimondott sommelier, ez összesen a második borkóstoló volt, amin részt vettem, ezzel együtt a második nagybetűs Borélmény is, a Böjt pincészet kékfrankosa minden várakozásomat felülmúlta (hozzá kell tenni, hogy teljesen hülye vagyok a borokhoz, a vörösekhez ezen belül még inkább, így nem volt túl magasan a léc, de akkor is). Aki Egerben jár, mielőtt Szöulba jönne, az hozzon egy palackkal, esküszöm kifizetem.

-D