Hosszúnak bizonyul a tél itt Koreában, amin valószínűleg az sem segít, hogy november végén érkeztünk, vagyis két bágyadt őszi napsütéses nap után el is kezdődött, és azóta csak a hideg és a nagyon hideg váltják egymást. Ez a mínusz 3 és 13 között ingadozó hőmérséklet, és a gyakran igen szmogos levegő – amiből legalább az egyik mindig, néha pedig mindkettő fennáll – kicsit megnehezíti a szabadidő érdemi eltöltését. Így bár a természeti szépségek, hegyek, nemzeti parkok nagyon vonzanak, egyelőre igyekszünk olyan programokat találni, amelyeknek legalább egy része beltéri.

Amikor ezt látjuk az ablakból, nem olyan könnyű elindulni otthonról...

Így volt ez azon a szombaton is, amikor ügyintézni indulva (a gitárkálvária 2. etapjára, erről és a következőkről majd az illetékes beszámol) véletlenül rábukkantunk egy nagyon hangulatos kis utcára. Gőzfelhők és finom illatok szálltak, kis bódék köré helyiek és turisták csoportosultak, a szembejövők jelentős százalékánál pedig kis papírpoharak, zacskók, és pálcikák voltak, amikből/amikről lelkesen rágcsáltak valamit. Gondoltuk körülnézünk, és milyen jól tettük. Az autók elől lezárt utcán (ami itt nagy szó, mert gyakran az ilyen kis utcákban is hangtalan elektromos autók és annál hangosabb, életüket nem féltő robogós futárok elől kell félreugrálni 10-12 másodperceként) mindenféle kis üzletek és bódék sorakoztak, amik helyi kézműves termékeket, szuveníreket, és helyben sült finomságokat árultak. Mivel éppen aktuális volt az ebédkérdés, úgy döntöttünk, hogy az étteremvadászatot kiváltjuk kóstolgatással. Így lett rövid időn belül a kedvencem a maga nemes egyszerűségével az eggbread, ami tulajdonképpen egy édes piskótatészta-féleségbe beleütött tojás, tetején opcionálisan sajttal vagy baconnel. Nekem az utóbbi ízlett a legjobban, az édes és a sós gőzölgő találkozása meglepően finom. Ettünk még ezen kívül pálcikára felnyársalt hús-hagyma kombinációt különböző fűszerezésekkel, ami bár nem tűnik annyira különlegesnek, itt nem a mindennapi menü része a lepirult csirke és hagyma, különösen nem sóval és borssal (vagy bármilyen sütés-főzés közben hozzáadott fűszerrel), így ez is csodálatos volt. Végül jött a talán édes palacsintaként aposztrofált buci, ami leginkább egy a helyi édesburgonyából (ami nem az otthon ismert narancssárga, hanem van itt egy sajátos, teljesen krumpliszínű, viszont nagyon édes rokona) zsiradékban kisütött fánkféle, amit lehetett üvegtésztával vagy mézes töltelékkel kérni. Utóbbit választottuk, így egy furcsán karácsonyízű, kívül ropogós, belül az ember száját jól agyonégető fahéjas-édes krémmel töltött puha tésztagombócot kaptunk, ami a maga furcsaságában szintén nagyon finom volt. Jóllaktunk, ráadásul meglepően nem sok pénzből.

A forró ételek ellenére kóstolgatás közben kellően átfagytunk, így betértünk a közeli kimchi múzeumba – ami figyelembe véve, hogy mekkora szerepet tölt be a koreai társadalom életében ez a fermentált káposzta, meglepően el volt dugva, és gyakorlatilag rajtunk kívül csak a személyzet volt az épületben. Utóbbi egyébként nem olyan nagy baj, ritka élmény itt bárhol úgy lenni, hogy nem gyalogolnak bele folyamatosan az ember aurájába, vagy állnak meg előtte a legrosszabb helyen telefont nyomkodni. Körbejártuk a három emeletnyi kimchiszentélyt, ami kevéssé volt informatív, viszont annál szórakoztatóbb: különféle interaktív módokon készíthettünk mindenféle virtuális finomságot, nézegethettünk nagyon gusztusos műanyag és valódi, befőttesüvegbe töltött és tálkákba rendezett kimchit, szelfiztünk, kóstoltunk, és színeztünk. Könnyed, kedves élmény volt, a végtelen termekből álló történelmi vagy művészettörténeti múzeumok derékfájdító, több óra alatt csak félig-bejárásához képest ez egy bő egyórányi móka volt. Éppen csak az átmelegedés része nem jött össze; úgy tűnik, hogy a múzeumok, de még az éttermek, kávézók fűtése sem feltétlenül alapvetés itt. De legalább a ruhatárral nem kell bajlódni. A múzeumban az érintőképernyő mellett egyébként a valóságban is van lehetőség kimchikészítésre, kérdezősködésünkre a recepciós néni végül saját e-mail címét adta meg, mondván, hogy majd nála érdeklődjünk, mert hát a programokról az információ a magunkfajtának nem annyira könnyen megtalálható. Fogunk érdeklődni biztosan!

Egy másik végtaglefagyasztó napon pedig egy váratlanul nálunk landoló jeggyel ellátogattunk a Seoul Arts Center művészettől pezsgő épületkomplexumába, és megnéztük egy szlovák fotós hölgy Futuretro című kiállítását. Egyrészről az eseményt hirdető képek is ígéretesnek tűntek, másrészről a világ túlsó felén még nagyobb örömmel támogatjuk szomszédunk szülöttét. Mint kiderült, nagy támogatásra nem szorult, rengetegen voltak a múzeumban, alig lehetett a pufikabátok között megcsodálni a furcsán ismerős hangulatú fotókat, amiken mindenféle szoci iskolai menza, kórház, uszoda, vagy panelházak díszletében álltak a bábuarcú szereplők. De nem csak a képek voltak valahol a valóság és a szürrealitás határán, hanem kicsit a látogatók is: minden egyes kép előtt fotózták egymást, ahogy elmélyülve tanulmányozzák egy úszósapkás lány fotóját, aki egy fikusz társaságában a rajtkövön üldögél, sőt többen komoly energiákat befektetve hosszú videókat is készítettek. Különös módja ez a művészetek élvezetének – én például szeretem inkább megélni és befogadni ott helyben a látottakat –, viszont valahol jó érzés, hogy így, a közösségimédia-felületek által vélhetően még több emberhez elérnek az alkotások.

 -B