Ahogy az előző bejegyzésből már sejteni lehetett, túlvagyunk idei első nagyobb utazásunkon.

Januárban ugyanis lehetőségünk adódott hátrahagyni a szürke és hideg szöuli telet, és kavarogni egy kicsit a forró és színes Malajziában.

Az ország a szó minden értelmében sokszínű: etnikai, vallási és kulturális diverzitása mellett programlehetőségek terén és vizuálisan is erős kontrasztot nyújtott a koreai módon változatos (fehér-fekete-szürke) esztétikához képest.

A kínai átszállások veteránjaként odafelé Kuangcsouban (másnéven Kanton) szakítottuk meg az utunkat némi reptéri kulináriáért: a Starbucks kávéja ugyanolyan itt is mint máshol (gyenge közepes), a csípős-savanyú tésztalevesért viszont akkor is megérte volna az átszállás, ha a repjegy történetesen nem került volna így a közvetlen járat árának felébe. Megjegyeztük tehát, hogy egy hétvégét itt is érdemes lehet majd később eltölteni, esetleg a reptéren kívüli részekre is szakítva egy kis időt.

Az átszállást követően késő este érkeztünk Kuala Lumpurba, de csak aludni tértünk be egy közeli kapszulahotelbe, hogy másnap reggel tovább is álljunk Langkawi szigetére, az ország északi részére a thai határ mellé. A sziget partjai nem a klasszikus, földöntúli módon türkizszínű vizeiről híresek, de az álmos üdülővároska-hangulat már nagyon hiányzott a lelkünknek. Leeresztettünk egy kicsit, élveztük a semmittevést és a trópusokat. Már itt érzékelhető volt, hogy rosszat enni nemigen fogunk tudni, a helyi ételekben elképesztő harmóniával keverednek helyi, indiai, dél-kínai és közel-keleti hatások. A nyugati ízek is elfogadható módon érhetőek el, ha valaki mindenképpen szeretné megfosztani magát ettől az élménytől: mi egy paródiaszerűen jó értékeléseket kapó burgeres bódét nem tudtunk otthagyni, miután egyik este órákig szórakoztattuk magunkat az elégedett vásárlók véleményeivel (Google-féle magyar fordításban talán még erősebb).

Néhány nap pihenés után George Town felé vettük az irányt. Mivel némi nyomozás után kiderült, hogy a két sziget közötti komp jelenleg nem jár, de egyébként is rémálomszerű leírásokat lehetett róla olvasni, az egyetlen értelmezhető opciót, a belföldi repülőjáratot választottuk a táv leküzdésére. Gyönyörű, tiszta géppel, nagyjából fél óra alatt meg is érkeztünk George Townba, ami egyaránt híres a világörökségi belvárosáról és az abban felállított millióféle utcai étkezdéről. A reptérről befelé taxizás közben a város nem tűnt különösebben festőinek, de végül megtaláltuk a képeslapszerű történelmi belvárost: szállásunk ennek a kellős közepén bújt meg egy régi házikóban.

Két dolog hiányzott csak: a szobánkról az ablak (ennek tudatában foglaltuk, de akkor is elég nyomasztó), illetve a fentebb említett utcai kajás standok. A déli napsütésben, maradék utolsó erőnket bevetve kóboroltunk a gyönyörű kis utcákon, de a trópusokon az élet napnyugta után kezdődik, addig pedig mindenki vészelje át úgy, ahogy akarja, vagy éppen tudja. Végül nagy nehezen találtunk egy nyitva lévő maláj éttermet, ahova kis csalódással tértünk be – az utcai kajálás fellegvárában véteknek tűnt “igazi” helyre bemenni. Kiderült ugyanakkor, hogy az éhhalálnál nem csak egy fokkal jobb opció a bűnözés: kétféle ebédmenüt kikérve mindkettő parádés volt, a tányérra halmozott minden jóság máshogy volt tökéletesen fűszerezve. Írásban nehezen visszaadható élmény, hogy mi minden mitől fenomenális, de aki kíváncsi a részletekre, az vegyen repjegyet (avagy hasznavehetetlen útleírás első epizód).

Ezután kisétáltunk a szintén világörökségi stégekhez, ahol helyi a kínai népesség egy része él látványos, de szörnyű körülmények között. Ha az itt élőknek egyébként nem lenne elég baja, a városi turisták teljes létszámban vonulnak fel minden egyes nap az ablakaik alatt hogy sorban állhassanak a stég-utca végén egy fotóért. Persze vannak ennek kicsit jobban kiépített részei is, ahol szuvenír- és édességstandok várják azokat, akik nyitottak az ilyesmire.

Mire innen visszatévedtünk, a város utcái ténylegesen piactérré változtak, ahol meglepően unalmas vacsora után sétálgatva azért másnapra is kinéztünk egy standot, majd hagytuk magunkat eltévedni a szűk utcácskák szövevényében.

Másnap malajziai tartózkodásunk során először szavaztunk bizalmat a taxi helyett a tömegközlekedésnek. A sziget északi részére tartottunk, ahol kisebb, dzsungellel borított dombságon átvezető túraútvonalon lehet két viszonylag elhagyatott partocskára eljutni.

Először vágtunk hát neki a trópusi növényekkel vastagon borított vadonnak. Sajnos nem csak növények borították az útvonalat. A helyi viszonylatban drágának számító “karbantartási díj” kifizetése után lehangolóan sok szemetet szedtünk össze a nap végére az erdőben és a partokon egyaránt. Ettől függetlenül nagyszerű élmény volt életünk első dzsungeltúrája, és a tengeri teknőc-ispotályos, majmoktól hemzsegő tengerpartok is.

Mivel azonban a természetben majom embernek farkasa, nap közben viszonylag keveset ettünk a nagy fáradalmak ellenére is, így a városba visszaérve fel is kerestük az indiai negyed előző este kinézett árusait, ahol a klasszikus csokireklám ars poeticája szerint ronda és finom (de milyen finom!) vacsorát fogyasztottunk el bámulatosan kevés pénzért. Az igazán extrém fogásokat (pl. birkaagy masala) nem mertük kikérni, látatlanban beleegyeztünk viszont két jeges teába, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Itt kezdődött hát ismerkedésünk a helyi tejes teák világával, amit azóta igyekszünk reprodukálni, sajnos kevés sikerrel.

Másnap délelőtt megnéztünk egy szinte teljes domboldalt elfoglaló buddhista templomot. Ilyesmivel azért találkozni itt Koreában is, de Ázsia különböző részei között vannak kisebb stílusbeli eltérések, és persze a burjánzó trópusi növényzet is jól állt a helynek (mint a helyeknek általában). Egy – a helyi kínai népesség hagyományai szerint - ételhordóban tálalt csodálatos búcsúebéd (kell még ragozni, hogy mennyire volt jó?) után taxiba szálltunk, hogy utunkat az ország (félszigeti részének) középső részén folytassuk.