Nagyon úgy néz ki, hogy ez a téma kimeríthetetlen lesz (ezért a számozás), ugyanis a lassan egy hónapja tartó koreai kalandozásunk szinte minden napján találkoztunk valami olyasmivel, amin meglepődtünk, megrökönyödtünk, elámultunk, értetlenkedtünk, vagy legalábbis kicsit felhúztuk a szemöldökünket, mert annyira váratlan, esetleg megmagyarázhatatlan, vagy egyszerűen csak más, mint otthon.

Az egyik első ilyen élmény talán a helyi BKV bérlet beszerzéséhez kapcsolódik. Nagyjából utánaolvastunk, hogy – sok más országhoz hasonlóan – mindössze be kell szerezni egy plasztikkártyát, rátölteni tetszőleges összegű pénzt, és aztán ezt kell lecsippantani az adott közlekedési eszközre történő felszálláskor (és esetenként leszálláskor is). A kártya beszerzése és feltöltése szinte minden közértben megoldható, sőt utóbbi a metróállomásokon is. Pofonegyszerű.

Csakhogy… a pénz feltöltése csak és kizárólag (!!!) készpénzzel lehetséges! És itt kezdődnek is a bonyodalmak. Először is készpénze a külföldinek (és szerintem a helyieknek is…) ritkán van egy ilyen nagyvárosban, eddig gyakorlatilag az utcán gesztenyét áruló bácsit leszámítva mindenhol tudtunk kártyával fizetni. Másrészt, ha úgy is döntenénk, hogy valamiért mindenképpen szükségünk van bankjegyekre, egyáltalán nem találunk minden sarkon automatát. Aztán, ha végre mégis, akkor azzal szembesülhetünk, hogy annak kijelzője olyan, mint valami nyerő- vagy játékgépnek: színes koreai feliratok és minták tömkelege található rajta, egy pici sarokban eldugva az „English” felirattal. Ha ezt végre megtaláltuk, innen már csak nagyjából tízféle opcióból kell választanunk, hogy mégis mit szeretnénk, annak megfelelően, hogy helyi vagy külföldi a kártyánk. Ha mindezt végignyomkodtuk, és netán 5 másodpercig tétováznánk a jóváhagyással, amíg átszámoljuk a kezelési költség összegét wonból forintra, kidob a rendszer, és kezdhetünk mindent elölről. Ha ennél gyorsabbak voltunk, még mindig előfordulhat, hogy nem történik semmi a folyamat végén, és mikor már ötödször csináljuk mindezt végig egyre bosszúsabban, kijön a hölgy a legközelebbi boltból, és elmutogatja, hogy „no money”, vagyis éppen nincs pénz az ATM-ben. Sebaj, néhány utcával arrébb már van is egy másik, ahol – immáron nagy gyakorlattal rendelkezve – gyorsan végigjátszhatjuk újra a folyamatot.

Jöhet is a kártya megvásárlása és feltöltése. Nagy meglepetésemre a kasszánál a lány többféle kártyát elém terített, hogy válasszak a különböző tevékenységeket folytató tigrises minták közül. Némi gondolkodást követően a laptopozó és a müzlievő tigrisre esett a választás. Azóta úgy tudom, felárért BTS-es is kérhető. Ha a tökéletes(en komolytalan és gyermetegnek kinéző) kártya megvan, akkor pedig csak át kell adni a bankjegyeket, amit a kasszás feltölt – vagy metrós automata esetében be kell dugdosni a gépbe. Valójában egyáltalán nem bonyolult a folyamat tényleg, csupán érthetetlen, hogy miért kell az egyik kártyáról nagy nehézségek árán levenni a pénzt, hogy aztán azt a másikra rátöltsd, amikor ez tényleg egészen nyugodtan mehetne sokkal egyszerűbben, bankkártyáról, készpénz nélkül.

„Mégis honnan tudjam, hogy hány milliméteres a lábam?!” – hallottam Donát méltatlankodását a szomszéd sorról egyik első vásárlásunk során. Felkeltette az érdeklődésemet a dolog, így csatlakoztam hozzá, és rögtön meg is értettem háborgása okát. Mint azóta már kiderült, az én lábam például 240 mm. Szerencsére a Decathlon megszánta a vásárlóit, és kifüggesztett egy táblázatot az átszámításhoz. Mondjuk aszerint meg gyerekméret vagyok, a magyar hölgyek túlnyomó többségével együtt.

Koreai alapismereteinket a Duolingo segítségével igyekszünk elsajátítani, és nagy meglepetésünkre az egyik első kifejezés amit az alkalmazás tanított, az „iced americano” volt (ami nem mellesleg koreaiul is ugyanígy van, csak koreai átírásból fonetikusan kiejtve, így: ájszü ámerikáno). Biztosan azért, gondoltuk naivan, hogy az angolul már tudó tanulónak könnyebb legyen kapcsolódnia a nyelvvel és a kiejtéssel valami ismerős szó által. Tévedtünk. Az egyik, a hideg és a szél miatt hamar kudarcba fulladt sétánk során betértünk egy hangulatos kis kávézóba, hogy valami forró italt magunkhoz vegyünk, és az előttünk sorban állók kivétel nélkül eme jól ismert szót mondták rendeléskor. Néhányuk leült vele az asztalhoz, mások a bejárat előtt pózoltak vele, megint mások pedig elvitelre kérték, és a fagyos pohárral a kezükben andalogtak tovább a -13 fokban. Duo tehát nem tévedett, a jéggel telerakott pohárba töltött americano itt szinte a kizárólagos formája a kávézásnak, így voltaképpen a leggyakrabban elhangzó „koreai” szavak közé tartozik.

A magyar nép emlékezetében a mai napig élénken él a 2013. március 15-i nagy hóvihar idején mindenkinek kiküldött „..üljön át másik gépjárműbe!” végződésű SMS. Nos, Koreában napi szinten 4-5 hasonló jellegű figyelmeztetés érkezik, jelezve, hogy hideg lesz, hó fog esni, be kell fűteni, jól felöltözni, stb.; de például a napi COVID esetszámokról, és közlekedési fennakadásokról is tájékoztatnak. Gyanítom, hogy más évszakokban más jellegű veszélyektől is igyekeznek megóvni – már most kíváncsian várom, hogy egy gyönyörű májusi napon vajon milyen szörnyűség leselkedik majd rám. További érdekesség egyébként, hogy amíg az embernek nincs helyi regisztrációs kártyája, és a csak ezzel a kártyával megvásárolható helyi telefonszáma, addig nem kap ilyesmit (sem). Vagyis a kedves külföldi, aki nincs itt már legalább másfél-két hónapja, az nyugodtan fagyjon meg.

Már otthon előre tartottam tőle, végül három hetet kellett várni rá, hogy először találkozzak az okos WC-lehúzó intézményével. Szerencsére eddigi tapasztalataink alapján csak elegánsabb helyen van ilyesmi, egy átlagos bevásárlóközpontban vagy étteremben nincs. Kevésbé szerencse, hogy piktogramokban viszont nem bővelkedik, és amikor ezt először konstatáltam, még csak telefon sem volt nálam, hogy fordítóprogramot hívjak segítségül. Egy darabig nézegettem, aztán végül nem mertem kockáztatni, így kénytelen voltam az ajtó előtt sminkelő, csicsergő hölgycsapat közreműködését kérni a világ egyik legegyszerűbb művelethez.  

-B