Már a kiutazás előtt olvasott útibeszámolók is szinte mind az elsők között említették a Ha-Csak-Tizenöt-Dolgot-Nézel-Meg-Koreában-Ez-A-Tizenöt-Dolog-Legyen-Az listáikon, hogy a két Korea között húzódó demilitarizált övezet déli oldala látogatható turistaként. Mivel ilyen lehetőség nem adódik minden átlagos kedden délelőtt, a mi úticéljaink között is meglehetősen előkelő helyen szerepelt a DMZ, de amint az korábbi sirámainkból ismerhető, sokáig nem akaródzott huzamosabb időt szabad levegőn tölteni az antarktiszi időjárási viszonyok miatt. Mostanra viszont enyhült kicsit a tél, így rászántuk magunkat, hogy befizetünk egy buszos kirándulásra a zónába (igaz, nem kedden mentünk, hanem vasárnap), erről azonban a helyet már megjárt ismerőseink gyorsan lebeszéltek minket, tömegközlekedéssel szinte ugyanannyi idő alatt, egy békávéjegy árából megúszható a kijutás, és a vezetett túrák is jóval olcsóbbak, ha az ember odamegy és megveszi magának a jegyet.

Vasárnap így a korai ébresztő után a kietlen hajnali utcákon elbattyogtunk a legközelebbi vasútállomásig, ahonnan majdhogynem „egy kosszal” eljutottunk a határ melletti utolsó megállóig.

Ha a háborúra gondolunk, kinek nem egy vidámpark jutna eszébe elsőnek? Na, ugye, hogy egyáltalán nem tájidegen egy kilencvenes évek falusi búcsúinak hangulatát idéző vurstli a két Korea határán? Bizonyára csak álmosak voltunk még egy kicsit, azért lepődtünk meg rajta mi is. Érkezésünkkor nem üzemelt, de nagyon bíztunk benne, hogy fogjuk még látni a lovacskás körhintát meg a narancssárga Batmobilt mozgás közben (szerencsére nem kellett csalódnunk).

A központ helyszínei közötti kevés kóborlást követően megtaláltuk a jegypénztárt, félóránként indul néhány megállóból álló buszos túra, be is neveztünk a következőre.

Első állomásunk a Hármas Számú Alagút volt, ezt a határ alatt húzódó föld alatti járatot a ’70-es évek végén fedezték fel, értelemszerűen kettő másik után (később pedig előkerült egy negyedik is). Az alagúton nagyjából harmincezer felfegyverzett északi katona tudott volna átjönni délre, ha a kedves vezető úgy kívánja. Óránként.

Minden bizonnyal azért ők sem bánták, hogy ilyen döntés nem született, én nem vagyok túl magas ugyanis, de nem egyszer koppant a fejemre húzott védősisak a plafonon, pedig egyes helyeken gyakorlatilag törpejárásban lehetett csak haladni.

Az alagút legközelebbi lezárt pontjától visszaérve egy filmet vetítettek le nekünk, ami a hely békés oldalát és a két ország közeledését igyekezett kidomborítani az övezetben háborítatlanul éldegélő természet és a különböző sporteseményeken való közös részvétel példáin keresztül.

Mindenképpen említést érdemel a közúti, teljes mértékben lezárt határátkelő, és az oda vezető szakaszon elhelyezett táblák, rajtuk többek között Phenjan adott ponttól számított távolságával.

Következő megállónk a határhoz legközelebbi kilátó, innen jó időben tisztán el lehet látni az északi oldal legközelebbi városáig, még Kim Ir Szen bronzszobra is kivehető az ingyenesen használható messzelátókon keresztül. Dél-Korea a ’80-as években óriási zászlót helyezett a határra, erre válaszul az északi oldalon felhúztak egy még magasabbat (160 méter magas, 270 kilós zászlóval…). Mindebből azonban a magas légszennyezettség miatt sokat sajnos nem láttunk, a déli lobogó még éppen kivehető volt egy-egy jobb pillanatban. Érdekesség, hogy a ködbe burkolózó északi város, és Dél-Korea között 2000-től kezdve nyolc éven át naponta jártak (teher)vonatok – ugyanazon a sínpáron, amin mi is kiutaztunk. Nem is volt olyan régen, manapság viszont ez a kezdetleges kapcsolat is nagyon távolinak tűnik.

Az övezetben akad néhány település, a visszaúton egy ilyen falvacska vendéglőjét ejtettük útba, ahol meg lehetett kóstolni a helyi különlegességnek számító szójababból készült fagyit (otthon ne próbáljátok ki, sőt, talán itt sem érdemes).

Visszaérkezésünkre a látogatóközpont, és környéke megtelt kisgyermekes családokkal. A háborús múzeum és ez alapján úgy tűnik, hogy a viszonylag közeli múlt rémségei között andalogni kedvelt családi program errefelé. Nagyjából olyan ez, mintha a Terror Házában fogócskázó gyerekeket kellene kerülgetni a Sztálin-szobor romjai körül, de hát más kultúra és ezek szerint a történelemhez való viszonyulás is más egy kicsit itt Keleten.

Gyors ebéd után (kirántott hús és rizsa, tofus tésztaleves) befizettünk a befagyott folyó felett közlekedő libegőre. A túlsó parton taposóaknára figyelmeztető táblákkal szépen kidekorált szögesdrót mellett sétálhatunk egy viszonylag kis területen, de elhelyeztek egy „fotóhintát” is, szivecskés állvánnyal, mögötte őzikék és egy óriásira nagyított aknaveszély tábla. Idilli.

Egyébként a szögesdrótok és aknák ellenére tényleg árad a helyből valamiféle földöntúli nyugalom, ilyen csend itt nem gyakran veszi körül az embert (még a fogócskázó négyévesek ellenére is). Kicsit olyan, mintha egy világvége utáni pillanatban járnánk. Azzal a különbséggel, hogy itt éppen a világvége előtti utolsó pillanatban állították meg az időt. Lassan hetven évvel ezelőtt...

-D