Kétségkívül az egyik legjobb, és egyszerre a legrosszabb jellegzetessége kinti életünknek a viszonylag sok, bármire felhasználható szabadidő.

Dolgozunk ugyan mindketten, néha nem is keveset, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy hétköznapokon 5-6 között letesszük a lantot, pénteken pedig már 2 magasságában. Ebből kifolyólag gyakran egészen értelmezhető délutánok is vannak – különösen így az évnek a jobbik felében – és aztán még ott a hétvége is. Na meg az ünnepek. Ez utóbbiakból a magyar a legjobb, mert mivel alapvetően mindketten magyar munkarend szerint dolgozunk, ez mindkettőnknek szabadnap. A koreai ünnepekből pedig váratlanul sok van, ezek viszont egyrészt Donátnak nem járnak (nekem is csak félig-meddig), másrészt viszont a koreaiaknak nyilván igen, ami azt eredményezi, hogy minden vonat, busz, repülő, kirándulóhely, turistalátványosság, és szálláshely tele van. Értsd, minden, és teljesen tele. Nem egyszer estünk már abba a hibába, hogy nem terveztünk kellően előre, és a kiszemelt városban a booking összesen 2 db szabad szálláshelyet kínált fel, azt is horroráron. Vonatjegy pedig kora hajnalra, vagy késő estére volt már csak – már ha egyáltalán volt.  (Valahogy így egyenlítődik ki elvileg az, hogy itt az emberek mindössze évi 15 nap szabadsággal gazdálkodnak. Az ugyebár nagyon kevés, viszont egész sokszor vannak pirosbetűs ünnepnapok, amik által sok hosszú hétvége keletkezik.)

Ennek a jelenségnek a pozitívumait, azt hiszem, nem szükséges túlságosan részleteznem. Az ember felnőtt életében ugyanis úgy tűnik, hogy az idő válik az egyik, ha nem a legnagyobb értékké. A szerettekkel való kapcsolattartás és a programok szervezése folyamatos és alapos naptáregyeztetésből, majd gyakran még ezt követően is „jajjmégsemjó, nademajdlegközelebb”-ekből áll. Itt viszont az az érdekes helyzet állt elő, hogy bár vannak nagy ritkán hivatali vagy társadalmi kötelezettségeink, de alapvetően a munkán túli idő csak a miénk. Adódik mindez abból, hogy családtagjaink, barátaink, számunkra kedves zenekarokat felvonultató szórakozóhelyek, érthető nyelven játszódó színdarabokat bemutató színházak, a Balaton, a magyar ünnepek, esküvők, születésnapi bulik, osztálytalálkozók, stb, mind elérhetetlenül messze vannak. Ezzel mindjárt át is fogok kanyarodni mindennek a meglehetősen depresszív mivoltára is, de előtte azért még megjegyzem, hogy ez néha azért rendkívül felszabadító. Nagyon érdekes volt azzal szembesülni, hogy nem mások, nem a megszokás, és nem hónapokkal előre betervezett programok szervezik az időbeosztásunkat. Nincs semmiféle kötelesség és kötelezettség, a szabadidőnkben ha szeretnénk valamit akkor csináljuk, ha nem, akkor nem. Szóval ez önmagában tök jó – lenne. Néha. De nem mindig.

Leginkább az arányokkal van a baj, alapvetően. A sok-sok szabadidő kapcsán ugyanis arra is rájöttünk, hogy mégis mire is való az, ha nem arra, hogy családtagjainkkal, barátainkkal, számunkra kedves zenekarokat felvonultató szórakozóhelyeken, érthető nyelven játszódó színdarabokat bemutató színházakban, a Balatonon, a magyar ünnepek ünneplésével, esküvőkön, születésnapi bulikon, osztálytalálkozókon, és hasonló szívmelengető dolgokkal töltsük. Persze, lehet minden hétvégén egy új várost, egy hosszúhétvégén akár egy új országot felfedezni, lehet sokat étterembe és moziba járni, délutánonként sétálni, olvasni, sorozatot nézni, akár önfejleszteni. És mindez csodálatos is, de azért fájóan gyakran érezzük azt, hogy ebből hónapokra valót is örömmel beáldoznánk azért, hogy a hozzánk közel álló emberekkel egy számunkra kedves helyen töltsünk el akár csak egy délutánt. Akár semmit sem téve, csak együtt lenni, beszélgetni jelentéktelennek tűnő apróságokról, együtt főzni, nevetni, hallgatni, sírni, borozni, sörözni, a gyerekekkel játszani, a felnőttekkel játszani, vagy csak elbambulni egy hintaszékben a muskátlikat nézegetve, vagy akár csak az ismerős repedéseket vizsgálgatva a házfalon… Hát ezek, ezek azok, amiket az égvilágon semmilyen élmény nem tud nekünk itt pótolni. Egyre jobban megismerünk egy számunkra (mind fizikailag, mind minden egyéb értelemben) oly távoli kultúrát és országot, felfedezünk, tanulunk, fejlődünk, alakulunk, és legfőképpen rengeteg minőségi időt töltünk egymással. És mindezt nagyon is értkeljük, hiszen tudjuk, hogy ez egy óriási lehetőség, amely sokaknak nem adatik meg, rengeteg élmény, és nem utolsósorban a jövőnket alapozzuk meg vele. De beáldozunk vele rengeteg értékes időt is, kimaradunk és gyakran teljesen ki is esünk szeretteink mindennapjaiból, nem tudunk velük és nekik ottlenni, mikor szükségük lenne rá – és fordítva.

Mielőtt azonban túlságosan elragadnának az egyszerre kedves és fájó érzések, továbblendülök oda, amiért elkezdtem ezt a bejegyzést írni. Mert az eddigiekben elég zavarosan ideömlesztett dolgokból következik az, hogy azt a bizonyos egészen sok szabadidőnket igyekszünk minél tartalmasabban, hasznosabban, értékesebben eltölteni, hogy gyűjtsünk rengeteg élményt és szép emléket, és majd utólag nyugodt szívvel azt mondhassuk: minden perce megérte.

Az utazásokról, nagyobb kirándulásokról, egyes túrákról külön is beszámol(t)unk, azonban nagyon sok olyan kisebb-nagyobb élmény van, ami egy külön történetet nem érne meg, jöjjön így inkább egy képes élménybeszámoló. Mit csinálunk tehát szabadidőnkben?

Mindenekelőtt eszünk-iszunk-kávézunk. Sokat. (Érdemes megjegyezni, hogy a képeken láthatónál sokkal-sokkal többet, itt csak egy kis szemezgetés látható ezekből. Ez is szigorúan leredukálva azokra az alkalmakra, amikor a kimozdulásunk célja szinte kizárólag a valaminek az elfogyasztása volt, ráadásul Szöul határain belül, nem pedig egy kirándulás része.) Ezekkel a képekkel kicsit adózzunk Donát művészi kávéfotózási képességeinek is!

Túrázunk. A korábban részletesebben bemutatott, a régi városfal mentén húzódó túra kivégzését követően elkezdtük a mai Szöult körülvevő túraútvonal bejárását. Ez néhol egészen festői, máskor legalább ennyire csúf, gyakran pedig teljesen érdektelen részeken visz keresztül. De a pecsétgyűjtős , szakaszokra osztott óriási kör legalább ad egy koncepciót, és némi plusz izgalmat a természetjárásnak.

Néha kifejezetten sportolunk is. (Itt feltűnően kevés lehet a kép, főleg az evős-ivósokhoz képest. Hangsúlyoznám, ez NEM reprezentálja megfelelően a tevékenységek arányát, mindössze amiatt van, mert bármilyen sport végzése közben a fotózás nehézkes, sőt mi több, veszélyes is. Ugye.)

Gyakran pedig csak bóklászunk. Sétálgatunk, andalgunk, lófrálunk, felfedezünk, elveszünk. Üldögélünk, olvasgatunk, nézelődünk. Rácsodálkozunk. Átélünk, megélünk, megörökítünk.