Az időjárás errefelé beleszól néha a tervezett programba. A túrázás itt igen népszerű szabadidős tevékenység, mi pedig már otthon is szerettük, így egyik vasárnap nekiindultunk a régi városfal vonalát többé-kevésbé követő népszerű túraútvonalra. Ez teljes egészében városon belül halad, de úgy hallottuk, hogy itt-ott ennek ellenére egészen közelinek tűnik a természet is. Nagyjából másfél kilométer után adtuk fel a dolgot, az utcán elviselhetetlenül hideg volt, ráadásul a megtett szakasz nem is volt különösebben érdekes. A falból ezen a részen nem sok maradt meg, többek között ezért ilyen rövid távon is többször sikerült eltévedni. Másrészt a turistajelzések sem voltak nagy segítségünkre, ebben a műfajban egészen biztosan jobbak vagyunk mi otthon a kék-piros-sárga-zöld jelzések egyszerű, de nagyszerű rendszerével. Az itteni megoldás szerint kissé hektikusan, villanyoszlopokon nyilazzák ki az útvonalat, kiegészítve időnként a járdán elhelyezett fémplakettekkel.

A jelzéseken nem, a hőérzeten viszont mindenképpen sokat tud segíteni a megfelelő ruházat, ezért a következő hétvégén fel is kerekedtünk a helyi Decathlonba, hogy beszerezzük a téli túrázáshoz, illetve a súlyos mínuszokban csak egy gyors esti sétához is elengedhetetlen cuccokat. (Utóbbival a helyiek vitatkoznának, egész sokan sétálnak ilyen-olyan papucsokban akár fagypont alatt is.)

Az időjárás viszont ismét keresztülhúzta a számításainkat. Olyan gyönyörű napsütéses idő volt, hogy vásárlás helyett inkább ismételten nekimentünk a legutóbbi túrának, folytatva onnan, ahol előző héten abbahagytuk. Jobban nem is dönthettünk volna.

Egy nagyon rövid városi szakasz után csodálkoztunk rá, hogy milyen jóképű hegyek mosolyognak ránk a horizontról, gyanakodni is kezdtünk, hogy az a “vonal”, ami húzódik rajtuk, az a városfal lehet, amit követnünk kellene. Nem tévedtünk, így nem sokkal később már az imént velünk szemező hegyet másztuk, ahonnan aztán elképesztő kilátás nyílt a városra. A következő kép nagyjából félúton készült, háttérben a város körüli hegyek és a Namsan Tower.

A terep általában véve nem volt különösebben kemény, a 338 méter magas csúcs közelében volt csak néhány méter, ahol a komolyabb emelkedés kicsit megizzasztott minket. A helyiek ennek ellenére óriási, látszólag több napi cuccal megpakolt hátizsákokkal, himalája-mászó szerelésben özönlötték el a hegyet. Komolyan érdekelne mi mindent visznek ilyenkor magukkal (nagyjából 20 perc távolságra voltunk a nyüzsgő várostól). Így másztuk meg a messzeföldön híres Namsan Towerről elnevezett Namsan után a második csúcsot a városban, ez volt az Inwangsan.

Az hegyvonulat következő csúcsai előtti kis völgyben bronzszobrok fogadtak minket. Ezek egy 1968-as északi osztag visszaverése során hősi halált halt két rendőrnek állítanak emléket, ők azóta is bronzba öntve őrzik a fővárost az északi szomszédoktól.

Mivel eredetileg nem túrázni indultunk, két apró csomag háztartási kekszet leszámítva nem nagyon volt nálunk élelem (ezeket Jézus nevében nyomta a kezünkbe egy úr még a városi szakaszon, kösz Jézus, u da real MVP). A hegy lábánál kisvárosias utcák egyikén be is tértünk egy hangulatos, és elég népszerűnek látszó kis étterembe, ahol szinte kizárólag tonkatsut (a rántott hús regionális megfelelője) szolgáltak fel. Nem bántuk meg.

Ezután kintlétünk során először metróra szállva szeltük át a várost, hogy megnézzük az európai karácsonyi vásárt, ahová több ország követsége is kitelepült, hogy megmutassa hogyan űzik ezt a játékot a műfaj nagyjai néhányezer kilométerre Nyugatra. A tömeg óriási volt, az áru ezen a ponton már kevesebb, ezért a magyar standtól beszerzett egy-egy forraltbor után el is hagytuk a rendezvényt.

Nem ez volt viszont a hétvége egyetlen magyar vonatkozású eseménye. Alig egy nappal korábban a Liszt Intézet magyar kulturális programján vettünk részt. Ez egy többnapos programsorozat volt, minden földi jóval. Tartottak filmvetítéseket, egy Krasznahorkai-regény koreai fordítójával beszélgetést a könyvvel kapcsolatban, de a program része volt egy rövid komolyzenei koncert, és helyben egyelőre nem kapható magyar borok kóstolója is. Mi az utóbbi kettőn tettük tiszteletünket, egészen különös élmény volt itt a világ másik végében hallgatni Brahms magyar táncait. A hangszerelést nem bonyolították túl: egy zongora kísért egy csellót, a puritán hangzás viszont nem rontott az élményen, a zenészek minden elismerést megérdemelnek. Ezt meg is kapták, az előadás után a kis terem teltházának nagyja úgy rohamozta meg őket közös fotókért, mintha a BTS lépett volna fel. Ezek szerint itt sem csak a K-Popnak van közönsége.

A koncertet követően a magyar borvidékek rövid ismertetője után meg is kóstolhattunk néhány hazai bort, amire itt ritkán adódik lehetőség (van import-Tokaji, de nem viszik túlzásba). Úgy alakult, hogy az asztalunk fele magyarokból, a másik fele (angolul elég jól beszélő) helyiekből állt, a nyelvi akadályok hiányában pedig a program végére talán a miénk lett a "legrosszabb" asztal, viszont meggyőződésem, hogy a hangulat nálunk volt a legjobb. Nem vagyok egy kimondott sommelier, ez összesen a második borkóstoló volt, amin részt vettem, ezzel együtt a második nagybetűs Borélmény is, a Böjt pincészet kékfrankosa minden várakozásomat felülmúlta (hozzá kell tenni, hogy teljesen hülye vagyok a borokhoz, a vörösekhez ezen belül még inkább, így nem volt túl magasan a léc, de akkor is). Aki Egerben jár, mielőtt Szöulba jönne, az hozzon egy palackkal, esküszöm kifizetem.

-D

Már két hete élünk itt Szöulban, elmondható tehát, hogy komoly szakértelemmel bírunk ebben a témában is. A következőkben ezért részletekbe menően ismertetem a koreai gasztrokulturát.

Koreában az emberek négy dolgot esznek. Rizst, kimchit, levest, és valami főételt. Utóbbival kapcsolatban szintén gyakran előfordul, hogy rizs, de esetenként különféle húsokkal is lehet találkozni.

Az étkezési szokások az európaitól némileg eltérnek, a különböző Koreába vándoroltaktól származó infókat gyűjtő oldalak tanúsága szerint a helyiek reggelire, ebédre, vacsorára, tízóraira, nasinak, és minden egyéb alkalommal nagyjából a fentiek szerint esznek valami levest rizzsel, kimchivel és egyéb savanyúságokkal.

Első kézből nem sokat tudunk erről mondani (nem költöztünk be egy helyi család pincéjébe), ugyanakkor bevásárlásaink során komoly fejvakarást tud eredményezni, ha valami hazaihoz hasonló reggelinek, vacsorának való ételt próbálnánk lőni magunknak, így egyáltalán nem kizárt, hogy van alapja ezeknek a találgatásoknak. A következő néhány év reggeleit amerikai stílusú, cukros müzliken, és leginkább cukkinire hajazó zöldtökkel összesütött tojásrántottán kell majd kihúznunk.

Ebédidőben viszont igyekszünk felmérni a fent említett négy összetevő különféle variációiból összeállított, helyben szokásos menüket.

Ezek közül kiemelendő a bloggal nem teljesen véletlenül azonos elnevezésű bibimbap, ez tükörfordításban nagyjából kevert rizst jelent, a név pedig igen beszédes. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a rizst mindenféle zöldséggel, zöldségcsírával, bizonyos verziókban hússal a tetején gyönyörűen feltálalják, a kedves vendég pedig fogja a pálcikáit és módszeresen összekutyulja.

Ha nem bibimbapot rendelünk, a kutyulandó alkatrészeket külön tálalják, de tényleg minden fogáshoz szolgálnak fel millióféle zöldséget, szószt, hínárt változatos formában és halmazállapotban, és persze rizst külön kis tálban, fedővel, hogy ne hűljön ki. A kategória királya a már korábban is emlegetett kimchi, de a helyi konyha lelke – kiterjedt empirikus kutatásaim alapján – a gochujang. Ez a senemsós-senemédes paprikapaszta itt A Fűszer, enélkül bármilyen étel elképzelhetetlen. Nagy szerencse, hogy ez a szósz tényleg baromi jó, mert mindent ezzel ízesítenek, így az ételek elsőre kicsit egysíkúnak tűnnek, ellenben minden egyformán jó ízű.

Aki szereti a jó söröket, és Koreába hozza az élet, annak jó hírem van: a helyi márkák (Terra, Cass) rettenetesek, de minden kisboltban kapható néhány teljesen jó import cucc (Pilsner, Kozel, Guinness, stb.). Ezek körülbelül egységáron, ráadásul a helyi szörnyűségeknél alig drágábban elérhetők. A kisüzemi főzdékkel egyelőre nincs tapasztalatom, de ez az irány hosszú évek óta öncélú kreténség világszerte.

Igazán jó kávét egyelőre nem találtunk, bár igazság szerint célirányosan nem is kerestük, állítólag nem lehetetlen feladat. A boltokban mindenesetre leginkább instant verziókat árulnak különféle csomagolásban, amivel egyelőre igyekszünk barátkozni.

Ha már instant, errefelé is népszerűek a szmekleves-vifon-féle tésztaételek (ramyun), ezek mindössze annyiban térnek el az otthon elterjedt változatoktól, hogy tényleg csípősek.

Az alap étkészlet itt a kanál és a pálcika, ezzel kell mindent megoldani, nagy ritkán villával is találkozhatunk, de nem ez a jellemző. Fel van tehát adva a lecke, de lehetetlen nem létezik.

Zárásképpen megnyugtatnék mindenkit, hogy éhen nem fogunk halni, az első ránézésre egysíkúnak tűnő helyi konyhában óriási a potenciál, ugyanakkor Szöul mégiscsak egy világváros: minden megtalálható benne, ha jó helyen keressük.

-D

Az egyik olyan kihívás, amivel nap mint nap szembesülünk, az a bevásárlás. Azt gondolhatnánk, globalizálódó világunkból fakadóan a földgolyó különböző pontjain – de legalábbis a nagyvárosokban – beszerezhetők ugyanazok a termékek. Nos, az elmúlt napok megkérdőjelezték ezen elméletemet. Számos különböző helyen jártunk már az amerikai 7Eleven-től kezdve a „falusi kisbolt”-jellegű kis üzletekig, azonban a mindennapi étkezés megtervezése még mindig nem megy túl gördülékenyen az alapanyagok beszerzésének nehézségei miatt.

Ugyan kapható megpucolt(!) vörös- és fokhagyma, felszelt vagy felkockázott hús, főtt fürjtojás, és hosszú sorokban állnak a különböző instant tésztalevesek, egy egyszerű szendvics hozzávalóinak begyűjtése komoly kutatómunkát igényel. Kenyér vagy bármilyen pékáru a boltokban alig-alig kapható; ha igen, akkor is csak csomagolt, édeskés toastkenyérre számíthatunk. Szerencsére vannak különböző francia elnevezésű pékségek, ahol egy komplett meleg ebéd árából már vehetünk is egy 400 grammos friss, ropogós, teljeskiőrlésű kenyeret. Sajtból brie, camambert, mackó, és krém áll rendelkezésre, típusonként egyféle import márka, csillagászati áron. De! Meglepetésünkre, az IKEA-ban (igen,IKEA van; elveszett, Európából frissen érkezett külföldiek nagy örömére!) például vásárolható teljesen megfizethető, szeletelt, kemény sajt! Sonka pedig igazából jobb helyeken kétféle is van, úgyhogy még válogathatunk is. Szendvics három különböző bolt megjárásával tehát megoldva, zabkását pedig már úgyis ettünk eleget életünkben.

Persze nyilván nem ennyire drámai a helyzet, alapvetően minden beszerezhető, de tény, hogy sok utánajárást igényel, és sok termék esetében csak egy adott bolt játszik. Aztán ott van még a Coupang, az internetről rendelős-házhozszállítós vásárlás nonpluszultrája, ami mindenki elmondása szerint egyszerű, olcsó, és még fel is cipelik a lépcsőn a cuccost… és ahol minden IS kapható. Csakhogy! Amíg az ember nem rendelkezik helyi személyazonosító igazolvánnyal, aminek az átfutási ideje kb. 1 hónap, addig a termékek ezen végtelen tárháza nem elérhető (mint ahogy sok más internetes/telefonszámos regisztrációt igénylő egyéb szolgáltatás sem, de erről majd máskor). Így hát egyelőre marad a mindenféle kisboltok polcainak böngészése, ami egyébként – ha az ember éppen nem 30 ébren töltött óra után és a jetlaggel küszködve próbálja abszolválni a dolgot – egészen jó móka, és váratlan meglepetésekkel is jár. Ilyen például a gyönyörű, és érettségi szinttől függő árazású eper – igen, Koreában ilyentájt kezdődik az eperszezon! De nagy öröm a mindenféle formában elérhető mangó is (frissen, szárítva, fagyasztva, szörpben, stb.). A tengeri herkentyűk kedvelőinek mindenféle szószok, szárított finomságok, porok, friss halak, rákok, és polipok megszámlálhatatlan mennyiségben állnak rendelkezésre. A ramyun tésztalevesek pedig tényleg nagyon olcsók, sokfélék, és itt teljesen elfogadott, sőt talán elvárt is heti egy-két alkalommal ezt fogyasztani. Váratlan meglepetés volt továbbá a jó alaposan eldugott NoBrand elnevezésű bolt, ami nagyon jó minőségű saját termékeket kínál az ismert márkák árának töredékéért. Minden megoldható tehát, de kitartás, szemfülesség, és lehetőség szerint egy jó fordítóprogram szükséges hozzá.

-B

Szöul: bő egy hét eltelt, megírom én is az első benyomásokat.

A meglepően ismerős dolgokat nem meglepően ismeretlenek követik szorosan egymás után. A savanyúkáposzta és a kimchi megnyugtató rokonsága (a kimchi egy koreai „nemzeti étel”, lényegében olyan fermentált káposztáról van szó, ami csodák csodájára nemhogy ehető, de többségében egyenesen finom is), vagy a helyi különlegességnek számító véres hurka (tök véletlen találtuk, és nyilván ez is teljesen más mint otthon, de akkor is) után kíméletlenül csapja arcon az embert az elveszettség érzése ebben a metropoliszban.

A képen balra: sundae, a véres hurka üvegtésztával töltött helyi megfelelője, a felső két fehér tálban kétféle kimchi, káposztából és retekből(?).

Az elveszettségem azt hiszem alapvetően nyelvi eredetű: a legtöbben a koreain kívül más nyelven nemigen beszélnek. Így pedig egy bevásárlás is lehet igazi kalandtúra. A polcokon teljesen ismeretlen termékek sorakoznak, ezeken teljes véletlenszerűségben vannak a feliratok latin betűkkel angolul, hangullal koreaiul, vagy a számomra legkedvesebb módon: angolul, koreai kiejtés szerint fonetikusan, hangul írásjelekkel.

A hangult úgy-ahogy (úgy mint, egy elsős, betűzve) ki tudjuk olvasni, így mindig csodálatos élmény, mikor 2 perc alatt sikerül elmakogni például, hogy „argürei”, aztán ráébredünk, hogy earl grey tea dobozát bámuljuk. Ez a lingvisztikai sajátosság megérne egy külön bejegyzést, gyűjtöm is a kedvenceket, akinek erre van igénye, annak érdemes követni a blogot!

A hangul egyébként relatíve egyszerű írásmód, jellemzően 2-3 betűből álló szótagblokkokból állnak össze a szavak, azokból a mondatok. Következésképpen egyszerűen tanulható lenne legalább az írás-olvasás, viszont komoly nehezítő tényező, hogy viszonylag sok felirat latin betűkkel is ki van írva az utcákon, az európai szem automatikusan azt olvassa először, így nincs az ember rákényszerítve, hogy nekiálljon kibogozni a „krikszkrakszokat”. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de le a latin betűkkel, Koreában legalábbis.

Szóval tanulhatunk újra olvasni, úgy talán kevésbé lesz ijesztő ez a felfoghatatlanul sűrűn lakott kőrengeteg.

-D

Egy hete érkeztünk meg Szöulba, négy bőrönddel, négy évre. Az akklimatizálódás mintha lassabban menne, mint az eddigi utazásaink során; talán a nagy távolság vagy a nyolc óra időeltolódás miatt, de az is lehet, hogy csak a tudat az oka, hogy most nem néhány napra jöttünk. Az első benyomások nagyon vegyesek. Néha szinte észre sem vesszük, hogy a világ túlsó felén vagyunk, az utcákon járva – ha a hangullal (koreai ábécével) írt feliratokat figyelmen kívül hagyjuk – a világ bármelyik nagyvárosában lehetnénk: dudáló autók, telefont nyomkodó gyalogosok, Starbucks minden sarkon. Még az időjárás is majdnem teljesen ugyanolyan, mint amilyenből elindultunk. Máskor viszont arcul csap a különbözőség: ha összesen három autó van egy kereszteződésben, akkor is lehetetlen forgalmi helyzetbe keveredve próbálnak tovább haladni. Maszkot visel mindenki, ha kell, ha nem, pedig az utcán már rég nem kötelező itt sem. Még a hegyen egyedül sétálgató néni, vagy a robogón ülő fiú is. (És nem a rossz levegő miatt – a mostanság fújó jeges szibériai szelek előnye, hogy megtisztítják a szmogtól a várost.) A bokáig érő pufidzsekik alól pedig mindenütt letaposott sarkú tornacipő, szőrös mamusz, vagy mindenféle bigyóval telerakott gumipapucs villan elő. Az ablakunkból látszik néhány felhőkarcoló a távolban, de ezek nem a modern üvegtornyok, régebben épülhettek, kissé „szoci” jellegűek. Mögöttük hegycsúcsok minden irányban. A környékünkön kisvárosi hangulatú meredek utcácskák vannak, tele kisboltokkal, idős nénik által üzemeltetett apró éttermekkel, kávézókkal, parkoló robogókkal az út szélén. A másik irányban egy sorompóval őrzött lakópark, ami éppen olyan panelházakkal van tele, mint a József Attila lakótelep Budapesten. És persze a nemrégiben sajnos túlságosan is híressé vált Itaewon városnegyed, ami nemzetközi éttermekkel, boltokkal, szórakozóhelyekkel, és – számunkra kissé érthetetlen módon – antik bútorokat, régiségeket árusító üzletekkel van tele. A sokmilliós lakosságot, egyelőre legalábbis, nem érzékeljük. Az első hét után az érzéseink tehát vegyesek, de Szöul mindenképpen egy élhető helynek tűnik.

-B