Egyrészt fizikailag is, miután néhány hetet otthon töltöttünk Magyarországon, másrészt pedig ide a blogra is. Legalábbis remélem, mert most aztán nagyon elhatároztam magam. (Egyelőre csak a saját nevemben írom ezt.)

Ennek a nagy elszánásnak pedig többek közt az is az oka, hogy tudatosítsam magamban a megélt élményeket és az átélt kalandokat, így is, hogy az újdonság varázsa és a rácsodálkozás már egyre kevesebb. És arra sem árt emlékeztetni magam, hogy bár továbbra sem került a kedvenc országaim közé Korea, azért rengeteg olyan dolgot ad, amitől eláll a szavam.

Szóval miután családtagokkal, barátokkal, hazai tájakkal, ízekkel, élményekkel feltöltődve – és persze sokkal fáradtabban, mint pár héttel korábban – visszatértünk Szöulba, az első napok teljes zombimódban teltek, a jetlagtől nappal kóvályogva, éjjel éberen, mindettől pedig egyre morcosabban. Az otthoni 14 fokos éjszakák és 24 fokos nappalok után ráadásul fejbevágott minket a koreai nyár, amiről sok rémhírt hallottunk már korábban, de a valóság még sokkal durvább volt. Állandó 36 fokos hőség, 42 fokos hőérzettel, 80% körüli páratartalommal, a betondzsungelben. És ha ettől még nem zsongana az ember feje eléggé, a kabócák úgy zümmögnek folyamatosan, hogy a saját gondolatokat hallani is teljesen esélytelen. Csak az okozott némi felüdülést, ha valamiért metróra kellett szállnunk, ott ugyanis a klímából kb. 18 fokos szél süvített. De aztán néhány nap alatt sikerült átlendülnünk és akklimatizálódnunk, és persze máris kezdődött (folytatódott) az, hogy nem bírtunk magunkkal, hanem rögtön azon gondolkodtunk, hová lehetne még elszökni a bágyadt nyári hétvégék alatt.

A választásunk Jeju szigetére esett, feltételezvén, hogy ha a melegtől ott sem bírnánk semmit csinálni, akkor a párszáz kilométernyi tengerparton azért valahogy majd csak eltelnek a napok. Hát elteltek, és nem is akárhogy. Ugye januárban már jártunk a szigeten, és már akkor is elvarázsolt minket az üde zöld növényeivel, a friss levegőjével, és a tenger állandó zúgásával, de akkor azért sokat rontott az összképen az állandóan fújó szél és az eső. Most viszont kifejezetten jót tett a hőségnek az, hogy kicsit járt a levegő, és hogy ameddig a szem ellát, mindenhol a tenger különböző árnyalatú kéksége, és a buja növényzet látszik szürke betontornyok helyett.

"A Dol hareubang (돌 하르방), egyfajta nagy sziklaszobor, amely a Dél-Korea déli csücskénél található Jeju-szigeten található. Védelmet és termékenységet egyaránt kínáló isteneknek tekintik őket, és kapukon kívülre helyezték őket, hogy védelmet nyújtsanak a valóságok között utazó démonok ellen. A Dol hareubangokat porózus bazaltból faragják, és akár három méter magasak is lehetnek. A szobrok arcán vigyorgó arckifejezés, pupillák nélküli kidülledt szemek, hosszú, széles orr és enyhe mosoly látható, kezük pedig a hasukon nyugszik, kissé egymás fölött. A kalapot általában fallikusnak vagy gombaszerűnek írják le. A név a koreai „kő” (돌; dol) szóból, valamint a jeju dialektus hareubang (하르방) szóból származik, ami „nagyapa” vagy „időskorú” (할아버지; harabeoji) származik."

Csütörtökön késő este érkeztünk, és még átbuszoztunk a sziget déli oldalán lévő szállásunkra – ami már önmagában egy oázis volt, ahogy a tulajnéni- és bácsi mosolyogva várt minket este 11-kor egy óriási, lusta kutyával együtt, aki félálomban hevert a lábuknál. Nem kérdeztek semmit, azt sem, hogy kik vagyunk – ki más vetődne erre ilyenkor?, kezünkbe nyomtak egy papírfecnit a szoba kódjával („tácsi, kódü, ópen”), és jó éjszakát kívántak.

Másnap reggel már az jó kezdésnek tűnt, hogy a szobánk ablakából láttuk a tengert minden irányban. Aztán gyorsan megnéztük közelebbről is, mikor a várostól kb. félórányi sétára lévő vízeséseket felkerestük, illetve körbejártunk egy szigetecskét. Ezt követően megebédeltünk egy kívülről rendkívül ízléstelen, belülről viszont egészen hangulatos és tradicionális nyershalas étteremben (a hagyományos helyeken le kell venni a cipőt, és sok helyen a földön kell ülni – ezt belőlünk úgy tűnik, hogy nem nézték ki, így asztalos-székes helyiségben kaptunk asztalt). Mivel én még a nem nyers halakkal is hadilábon állok, így kikértem az egyetlen biztonsági ételt, a rántott húst, ami itt gyerekmenünek volt aposztrofálva… Donát pedig hősiesen elfogyasztott egy nyershalas bibimbapot, és egy állítása szerint „halászlére emlékeztető, csak undorítóbb részeket tartalmazó” hallevest. Ezután elbuszoztunk egy közeli tengerpartra, ahol nagy megelégedésünkre azt láttuk, hogy strandolnak, sőt mi több, fürdőznek az emberek! Tetőtől talpig felöltözve, úszógumival, karúszóval és mentőmellényben ugyan, egy elkerített részen… de akkor is. Ez pedig itt elég nagy szó. (Az itteni „strandolási” szokásokról még nem írtunk, de egyelőre legyen annyi elég, hogy ezt sem egészen úgy csinálják, mint mifelénk.) Úgyhogy végre, koreai pályafutásunk alatt először, belevetettük magunkat mi is a tengerbe, és ráncosra áztattuk magunkat. Mire visszabumliztunk a városba, már elég késő volt, és másnapra nagy terveink voltak, így némi rántottcsirke elfogyasztása után nyugovóra tértünk.

A bizonyos másnapi nagy terv a Hallasan, a sziget közepén magasló vulkanikus hegy meghódítása volt. Ez nem csak Jeju, de egész Dél-Korea legmagasabb pontja 1950m magasan fekvő csúcsával, ami sejtelmesen sötétlik a háttérben, szinte bármerre néz az ember. A csúcstámadásra készülés nálunk abban merült ki, hogy rengeteg enni- és innivalót összevásároltunk, mert azt olvastuk, hogy semmilyen infrastruktúra nincs a hegyen. És bármilyen szkeptikusan is álltunk ehhez, valóban nem volt, ami azért igazán meglepő, mert itt minden létező túraútvonalon, hegyen, tengerparton, útkanyarulatban van legalább egy, de inkább több kisbolt, ahol az instant ételektől a bugyin át a csavarhúzóig mindent is lehet venni. És ha valahol ilyen véletlenül nem lenne, ott pedig nénik-bácsik árulják ládából az alkoholos és mentes frissítőket. Nos, a Hallasan-on tényleg semmi, de semmi nem volt 2-2 pihenőhelyet leszámítva felfelé és lefelé, ahol wc azért rendelkezésre állt, de víz már nem. (Az egyetlen, külföldieknek ivóvízként jelölt forrásnál koreaiul hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy ne igyál belőle, és bár ettől mi még megtöltöttük a kulacsunkat, néhány bácsi úgy kiabált velünk, hogy meg ne igyuk, hogy ezt végül csak végszükség esetére tartogattuk – ami szerencsére nem jött el.) Szóval jól tettük, hogy ennek a rémisztgetésnek hittünk, a többi viszont – szerencsére – túlzásnak bizonyult. Többen írták ugyanis, hogy életük legkeményebb túrája volt, hogy x időpontig fel kell érni x magasságig, különben nem engednek tovább, stb, és egyébként csak előzetes regisztrációval lehetett elindulni felfelé, valójában tökéletesen edzetlenül egy nagyobb elszánással könnyedén felértünk a csúcsra. A neheze nekünk inkább ezután kezdődött, ugyanis bár úgy éreztük célba értünk, ez még csak az út első fele volt, és addig nem számoltunk a nagyjából 1300 méternyi ereszkedéssel, ami még ezután várt ránk, ráadásul szinte kizárólag lépcsőn… nagyjából fél óra után kezdett el durván remegni a lábam, közben beborult az ég, az útitársak is elmaradoztak, így kezdett kissé zord és kilátástalan lenni az egész, de aztán hosszú-hosszú és egyre szótlanabb menetelés után csak leértünk – de azért addigra bevallom, egy kicsit elfáradtunk. A közelben végre sikerült egy forró csípős levest és kimbapot ennünk, ahol a nagyjából 70 éves néni felháborítóan jóízűen nevetett ki, amikor próbáltam feltápászkodni az asztaltól hangos nyögésektől kísérve. Mindennel együtt csodálatos, szinte eksztatikus élmény volt magunk mögött tudni a hegyet, és végül még arra is maradt erőnk, hogy betérjünk egy ígéretes kraftsörös helyre is, ami szerencsére nem okozott csalódást. Sőt.

Vasárnapra a járás kissé túl nagy kihívásnak bizonyult mindkettőnknek, és a hőség is bekeményített, így úgy döntöttünk, hogy elbuszozgatunk a sziget nyugati oldalán (télen a keletit utaztuk körbe, így meglett a teljes szigetkör), és megállunk egy szép strandon heverészni. A szép strand alatt itt hófehér homokos, kristálytiszta vízű partot értek, amiről nem is tudtunk, hogy ehhez hasonló egyáltalán létezik az országban. Sajnos itt is csak a kijelölt részen lehetett fürdeni, ahol derékig érőnél csak kicsit volt mélyebb a víz… de azért akkor is nagyon, nagyon jólesett a ragyogó, hűvös vízben úszkálni, különösen a rendkívül megfáradt tagjainkkal. Az ilyen helyeken gyakran teszem fel azt a költői kérdést, hogy vajon miért nem itt van minden koreai. Mert bizony ha én helyi lennék, biztosan mindig itt lennék. De közben persze nem bánom, hogy nincsenek ott mind, hiszen nem mellesleg ez is az egyik varázsa Jejunak: hogy sokkal élhetőbb léptékű az egész, nincs rajta se tömeg, se dugó, toronyházak is csak elvétve; és talán éppen emiatt, az emberek is mintha nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, kedvesebbek, előzékenyebbek lennének. Nem tudom, minden esetre nagyon idilli napokat töltöttünk itt, egy lopott kis utónyaralást, mielőtt minden visszatér végleg a normális kerékvágásba.

Jejura pedig még biztosan (újra) visszamegyünk!

-B